János – Amíg talján turistáknak segítettem a tokaji kempingben rendelni, széltoló csavargó(k?) meglovasították imádott 2. világháborús bringámat.
T. Gábor – Azóta is keresem, minden kocsmát megnéztem, mindenki látta, de senki sem vásárolta meg. Holnap lopok egy másikat.
Böbe – Kinek is kellene egy ilyen ütött kopott régiség?! NEKEM!! De hiába keresem így adom lopásra a fejem.
Pali – Lopásra nem adom fejem. Inkább hirdetésben keresem a bringát.
Attila – A dolgok azóta sem lettek meg, jobban kellene vigyázni rájuk.
Zsuzsa – Egy kisfiú éppen kékre festette nagypapája ódon bicikliét, vágyakozva néztem tevékenységét, de minek is keres ezt az ócska biciklit, rég kiment már a divatból, veszek magamnak inkább egy görkorcsolyát.
Judit – Hoppá, mégsem veszek görkorcsolyát, sem bringát, hiszen először lopás jutott eszembe: R-GO nincs pénzem.
T. Gábor – Kiégett az olvasó lámpám takarékos izzója. Holnapig még senki nem tud róla semmit.
Böbe – később észreveszem, de fogalmam sincs hova tettem a tartalékizzókat. Így vagy sötét marad vagy vennem kell egy újat.
Pali – A lomos szekrény aljában vannak a tartalékizzók, így senki sem jön rá, hogy kiégett az olvasólámpám izzója.
Imi – Remélem a héten nem lesz áramszünet.
Judit – De ha lesz is áramszünet nekem úgy is mindegy, mert a lámpámnak nincs izzója.
János – ha pedig egy lámpának nincs izzója az kidobandó felesleges.
Zsuzsa – Majd csak feltűnik valakinek, hogy a fényárban úszó budapesti éjszakában van egy kis ablak, ahol mindig sötét van. Talán azt hiszik eladó ez a kis lakás.
Attila – Minden nap elveszítjük az aznapot. Elmegyünk a Talált tárgyak hivatalába ahol összegyűjtik a dolgokat. Szórakozottak és figyelmetlenek vagyunk.
Imi – A Talált tárgyak osztályán, találtam egy kalitkát, benne egy szép jáhó papagájjal, aki tudott artikulálva beszélni.
Zsuzsa – Már rég óta élt ott magányosa Béla bácsi, aki most 60 éves, és már nagyon nehezen jár. Minden reggel megeteti. Már régóta tervezi, hogy megtisztítja a pókhálós ablakot, és nevet is ad a papagájnak, aki kicsit depressziós a sok lim-lom között.
Judit – Béla bácsi most már nem magányos és a papagáj nem depressziós.
János – A papagáj egyre gyakrabban ismételi „te vagy az én legjobb barátom”.
T. Gábor – Egy pet shop boy 100, - eurót ígért érte. Lehet, hogy 150-ért oda is adom.
Böbe – De4 hogyan is adhatnám, hisz ő mondta nekem, tanítás nélkül, hogy neki én vagyok az egyetlen barátja. S, mivel ez az érzés kölcsönös a 150 euró semmit sem ér.
Pali – Bizony jó barát nélkül nem élet az élet, és egy hosszú életű papagáj mellett kivilágosodnak az évek.
Pali – A nagypapa mindig elhagyta görbe botját, így felkereste a Talált tárgyak osztályát.
Attila – Tömegek érkeznek a Talált tárgyak osztályára, majd jobban kellene figyelni, vigyázni, mások örülnek ha nem veszítik el a dolgaikat.
Imi – A nagypapa egész este kereste a Talált tárgyak osztályát és közben ő maga is eltévedt. Hiába vártuk őt másnap délig.
Zsuzsa – Nagyon elfáradt és leült a parkban egy padra. Egy világító ruhás közterület felügyelő lépett oda hozzá.
Judit – Nagypapa először kicsit megijedt, mert Ő bizony az igazolványát is elvesztette.
János – De aztán feltalálta magát, és a következő sztorit adta elő a led-ruhásnak.
T. Gábor – Tolószékben jöttem. Ebéd után már járóbot is elég volt. Most pedig bot nélkül keresem a személyimet. Hát úgy tűnik csoda történt. Nem hiába változott meg a tér neve: Köztársaságról, II. János PálPápára!
Böbe – A felügyelő, hitte is meg nem is a dolgot, de magának különösen nem akart gondot, így annyiba hagyta a dolgot.
Böbe – Folyton folyvást keresek valamit, mindig azt hiszem elveszett. Később persze mikor már egy újabb „elveszett tárgy” után kutatok az előzőt mindig meglelem.
Pali – Így vagyok ezzel és is, csak nem biztos, hogy közben az előzőt meglelem.
Attila – Az emberek májusban hagyják el a legtöbb holmit, akik a hivatalban dolgoznak számítógépes nyilvántartásba veszik ezeket a dolgokat.
Zsuzsa – Nemrégiben nyitották meg az Elveszett gondolatok hivatalát. Itt olyan tárgyak vannak összegyűjtve amiket már rég elfelejtettünk és magunk sem emlékszünk rá. Akkor lehet ide fordulni, ha tudjuk, hogy valamit keresünk, de nem tudjuk felderíteni mit.
Judit – Én tudom, hogy mit veszítettem el, de nem megyek a Talált Tárgyak hivatalába, mert nem akarom újra cipelni.
János – Passz
T. G. – Mottó
Amit nem vesztesz el,
Azt nem kell keresni!
Zsuzsa – Elkezdtem írni, de elveszett a mű tárgya, ezután csak úgy jelölöm X.
Judit – Hálás lennék annak aki megtalálja, mert zsebemet, lelkemet üresnek érzem nélküle.
János – Ha meglelem betömöm üres zsebedet vele.
T. Gábor – Talán nem is fix az az X?
Böbe – Az X mindig fix! Egyenletek, axiómák sora bizonyítja ezt. A zseb pedig talán lyukas, így fordulj meg és kövesd visszafele magadat!
Pali – Ha üresnek érzed a zsebedet, lelkedet, készíts valami mást ami pótolja ezeket.
Attila – Az ügyes embernek megmaradnak a dolgai.
Imi – A tenger fenekén a homokba süppedt egy halászhajó, a tűzpiros korallvirágok belepték a hajó egész testét.
Zsuzsa – Egy búvár úszott a rozsdás lemezek közt, egy tűzpiros virágot talált a hajó gyomrában. Egy flamenko táncost idézett meg benne, aki sokat sírdogált, mert elvesztette a rózsát ami a haját ékesítette. Sehol sem találta, azóta nem táncolt.
Judit – A búvár örömtől repdeső szívvel felúszott a víz tetejére – érezte, hogy ez a kis rózsa valakinek nagyon kedves.
János – A csutorát kivette a szájából, a rózsát beletette és úgy úszott ki a partra, ahol már várta kedvese.
T. Gábor – Mire a haja megszáradt a bográcsban elkészült a cápauszony leves.
Böbe – A kedves örült a piros rózsának és várta már a táncot a búvárbaráttal! Kiderült a „kedves” a latin táncos húga, így neki is elmúlt komor korszaka.
Pali – A hajóroncson talált rózsa nem igazi rózsa volt, hanem vörös korál. Így sikerült egy örök dologgal meglepni a barátnőjét. Boldogan éltek míg meg nem haltak.
Attila – A tintahal főnöke vissza adta a tulajdonosoknak az elveszett tárgyakat.
Judit – Lassan bandukoltam a csendes tó partján
János – és kerestem elveszett/ellopott bringám csontvázát.
T. Gábor – Már a fémdetektorom is elkopott, de csak római kori ezüstvackokat találtam.
Böbe – Ez is jó de nem az igazi!! Bár a bringám lenne az , egy igazi Magyar Csepel! Ó az a régi vénséges vén Csepel!
Pali – Detektorral keresem, tó fenekén nem lelem a bringámat. Ezért inkább biciklit béreltem.
Attila – Találkozom egy emberrel aki megtalálta a kerékpáromat.
Imi – Megköszöntem és felpattantam a jó öreg drótszamárra.
Csak az a baj, hogy útközben megállítottak a rendőrök. Tegnap említették, hogy már bicikliseket is ellenőriznek. Sajnálatosan fújnom kellett a szondába és most szomorúan ülök a Szentendrei út padkáján, amíg nem ad valaki kölcsön 320 ft-tot vagy egy BKV jegyet, hogy hazajussak elkobozott kerékpárom híján, ami ráadásul nem felel meg a követelményeknek, nem megfelelő a kerék átmérője, és nem elég erős a lámpa fénye. Így azt mondták ha egy hónap lefoglalás után vissza is adják, akkor is csak múzeumi tárgynak.
Judit – Így tovább bandukoltam a csendes tó partján.
Judit – Izgalommal teli várakozással megérkeztünk. A zenekar dobpergéssel üdvözölte a porond mestert.
Gabi – A ceremónia heves üdvrivalgásokba csapott át, amikor a társulat első tagja kilépett a színpadra. Az emberek tapsoltak elragadtatásukban.
Zsuzsa – Piros fény árasztotta el a porondot. Vörös tulipánok árnyéka derengett fel. Egy akrobata peckes léptekkel szökkent be. Megállt középen és mélyen a közönség szemébe nézett.
Imi – Azután megkért egy nézőt, hogy jöjjön a porondra és vegye elő a zsebóráját.
András – A néző megnézte zsebóráját, hogy fel van-e húzva és pontosan jár-e?
Gábor – A bohóc éhesen szomjasan várta, hogy bejusson az arénába.
János – Hamarosan megszólalt a porondmester – Következik Fred a bohóc.
János – A péntek esti előadás kezdetére teltház volt.
Judit – A kisgyermekek csillogó szemmel várták az első fellépőt.
Gabi – Reménykedtek benne, hogy a bohóc lesz az, őt látták a plakáton és felkészültek a nagy nevetésre.
Zsuzsa – A bohóc piros orral gólyalábakon lépet be, hosszú árnya követte őt.
Gábor – A közönség nem vette észre, hogy egy oroszlán betévedt a nézőtérre.
Imi – Egy kisfiú előadás után belopódzott a cirkusz hátsó eldugott zugába.
András – Érdeklődve szemlélődött.
Tücsi – Ez a tíz éves kisfiú rátalált az oroszlán ketrecre.
Gábor – Az aggódó édesanya, pedig nem találta a fiát.
János – Segítséget kér a porondmestertől, aki előzékenyen felajánlotta segítségét és riasztotta a szabadnapos légtornászokat.
Zsuzsa – A kisfiú épp egy girossal etette az állatok királyát.
Imi – És máskor is meglátogathatja vadonatúj egzotikus barátját, ha a cirkuszigazgató megengedi.
Gabi – A pénztár kilenckor nyitott reggelenként. A pénztárosnő szerette volna, ha elkelnek a jegyek, a társulat azonban csak a legmagasabb áron tudta vállalni a szereplést. A cirkuszigazgatónak a legmagasabb szintű jegyár mellet kellet döntenie.
Zsuzsa – Bandika már cirkuszolt az előtérben, hogy mindjárt kezdődik az előadás, és látni akarja a bohócokat és a tigrist.
Gábor – Ekkor az egész kerületben megszűnt az áramszolgáltatás. Kitört a pánik.
János – A hölgyek sikongattak, az urak kiabáltak vagy káromkodtak.
Zsuzsa – Végül világító elefántok jöttek a színpadra és különös őserdei trombitajátékukkal elaltatták a közönséget.
Tücsi – A kiskutya két oroszlán hátára ugrál, hol az egyik, hol a másik hátára.
Gábor – A bohócok a büfében vedelik a sört,
János – A porondon két csinos műlovarnő jelent meg, kisvártatva pedig egy gyöngyös holdfekete paripa.
Judit – Úgy látszik mindenki a nagyvadak számára vár.
Gabi – A medvék váratlanul, szokatlanul szelíden figyelték idomárjukat, aki jutalomfalatokkal bíztatta őket. Nehézkes testükkel légiesen emelkedtek hátsólábukra, követve idomárjukat, körbe-körbe az arénában.
Zsuzsa – Miközben a leopárd ugrott, azon gondolkodott ember ő-e, vagy macska, és erdő vagy háló veszi körbe, de beletörődött sorsába és megnyalta idomárja kezét, aki tigris ruhában feszített.
Imi – A közönség felállva tapsolt, majd lekapcsolták a fényeket.
Zsuzsa – A cirkusz kékeslila fényben úszott, rózsamotívumok játszadoztak a közönség fölött.
Imi – Betáncolt a porondra egy késdobáló és egy aranyos kiskutya.
András – A pompát egy éppen bejövő indiai elefántpár.
Tücsi – A bohóc a pónilovon áll.
Gábor – A szünetben a porondmunkások összeszerelték a vadállatok körbefutó ketrecét.
János – A második előadás eleje: oroszbarna medvék csapata jéghokizott.
Judit – Azért jöttünk, hogy vidámságban legyen részünk, de akkor mért sírnak a bohócok?
Gabi – Senki sem számított arra, hogy római típusú harckocsikat vonultatnak fel, a trapézmintájú arénában.
Zsusza – Az idomár kihúzta magát, amikor puha léptekkel a homokban, szinte hangtalanul, megjelent a bengáli tigris, magával hozva az őserdő illatát.
Imi – Az idomár lefeküdt a földre és magához intette a tigrist.
András – A tigris először meghökkent majd odasomfordált.
Tücsi – A tigris miután odafordult a nézőtér felé a két hátsó lábával megrúgta az idomárt.
Gábor – Az idomár a fegyveréhez kapott.
János – Megdermedve konstatálta, hogy nem volt megkötve.
Judit – A nézőtéren feszült csend uralkodott.
Gábor – A zenekar eljátszotta a nyitányt. A porondmester lelkesen köszöntötte a nézőket. Én, pedig unatkoztam.
János – Eddig még nem történt szinte semmi, de most jött a java. A porondon megjelent három görkorcsolyázó majom.
Judit – Lelkes tapssal, kacagva bíztatta őket a közönség, azon izgulva, hogy ne csússzon ki a lábuk alól a korcsolya.
Gabi – Senkit sem érdekelt, hogy én nem számítottam arra, hogy majmokat kell majd nézegetnem, (a plakáton csak krokodilok voltak), de elkezdett kerülgetni egyfajta rosszullét. Gyermekkoromban nagyon féltem a majomketrecnél az állatkertben.
Zsuzsa – Felhúzták a ketrecet és vártuk a tigriseket. Egy csíkos ruhás artista lépet be, és egy kalapos ember, felvette hosszú fekete pálcáját és a tigris ruhás nő táncolni kezdett a ketrecben. Majd a férfi húst dobott oda neki és szétmarcangolta, utána felmászott a kötélen a kupolába és eltűnt.
András – Két elefánt ment körbe-körbe, s közben egyikük egy éppen odapattanó labdára lépett. Óriásit durrant a labda, ettől sokan megijedtek.
Tücsi – Két három elefánt táncol az arénában.
Gábor – Az ügyeletes tűzoltó még fizetést is kap, miközben élvezi az előadást.
János – Nem beszélve az ügyeletes rendőrről.
Judit – Azt kérdezi a kisfiú az apukájától, hogy mi történik, ha az oroszlán megtámadja az idomárt -lelövik?
Gabi - „Nem lövik le szigorú előírások, biztosítják az idomár bácsi biztonságát.” Nem tudja megtámadni – válaszolta.
Zsuzsa – Belépet a sárgaruhás bohóc és elsütötte ágyúját, a cirkusz sátra beleremegett és szétdőltek elemei.
Imi – A közönség soraiban néhányan elkezdtek rohanni kifelé.
“Oh, why am so mindless? I forgot the sweet princess.
The lovely little white one. End of story, tale’s done.”
(quotation from the film)
Whom or what is the film “Stories” about? In the first few frames we can see a smiling girl in front of a piano. Then a boy starts to tell us about his childhood, about the traumas he had to live through: the early death of his father and siblings, the number of consecutive partners his mother had, the regular beatings he had to bear and finally his own request to be placed under state custody. Another man also talks about his childhood, about the closed tenement house he lived in, the iron bars around the circular gangway, the demons that accompanied him already then. Is this film about how to cope with all that, the difficulties of life? Now someone else tells us how he met aliens when he was a child, how he had been the subject of a microchip implant and how he communicates with embryos. Are we about to catch a glimpse of some wonderland? The girl with the piano says the disease came during the university years. Is it about psychiatric diseases? A man dreamt that a gigantic airplane flew over Óbuda (a historical part of Budapest). Someone else felt she arrived to heaven during a plane trip, but she damned everyone else around her. Another man tells us that he believes that schizophrenia is not a state of mind, rather a gate opening to another world, and that schizophrenic people are some kind of feeling and seeing eyes, perceptive of the suffering of the world. Somebody else talks to nature, to the sun – for example about what he is going to be in another life: a back, a bomb, a ball… maybe a great football player, although for the present he doesn’t really like football.
Watching this film do we really reflect upon what these people tell us about – the suffering, the wonderland, their condition, their life – or do we simply consider all those things manifestations of a disease that should concern only psychiatrists?
Very rarely does it happen that information about the psychotic state comes from people who have actually experienced it. Typically it is the psychiatrists who declare about the topic, it is them who dominate the discourse – madness is only their territory. According to Foucault (1998) while in the old days it was the religious discourse that possessed the authority to create valid and acceptable social narratives, today this power is given to scientific discourses. These discourses tend to decide on who is mad in a society or how abnormality is represented in the world of normality (Fehér 2010). The dominant narrative in this process is in the hands of the psychiatrists, they define the notional frame of common talk and decide who is normal and who is a mental case, while the narratives of those diagnosed psychotic and other alternative sources are pronounced invisible, invalid or meaningless. Since Jaspers, madness and the mad person itself is incomprehensible for “normal people”, psychotic experience differs qualitatively from “normal experience” (Jaspers 1963). Imagination comes to rule when there is a lack of concrete knowledge. People not having immediate experience about madness create their own representation based on the dominant discourse – acting upon what is believed to be common and universal knowledge. This is how – in a cultural sense – psychiatry imperialises the archetype of madness (Young 1990).
Shutting out insane people, their invisibility (both physically and in the media) and the one-sided representation transmitted by mass communication could all have promoted the simplistic picture of the phenomenon present in society today. Those diagnosed with psychosis live outcast from the healthy world, on the periphery of society. We hardly know anything about them and many a time we are also scared of them. Nunually, already in 1961, described in his study that public opinion, due to scarce information, associates fear, distrust and antipathy with psychiatric disorders. His findings were later confirmed by a number of other surveys. According to Gerbner (2002) psychotic people appear in the news and in fiction mostly in a deviant role. In the mass media the most common attributes connected to people with mental illnesses are evilness and dangerousness. It seems that mass communication, by sanctifying the myth of the madman who is dangerous to self and others, consolidates in the society the existing stereotype of psychiatric people and the mistrustful behaviour towards them.
However, only people who have actually been through psychosis appear in “Stories”. Can a film be authentic which leaves out all kinds of medical opinion and presents only the so far numb and invisible people from the periphery?
“Stories” confronts us with the fact that psychosis is not necessarily a dangerous state, those diagnosed psychotic are not by definition frantic, inhuman madmen but people who can also have sharable, understandable, lovable stories. These stories go against typical stereotypes of madmen in which they are defined as dangerous people who are incapable of becoming a member of “normal” society. After watching this film it becomes somewhat difficult to label these people with the usual attributes. Is it possible that the people presented in the film are exceptional and differ from the vast majority of psychotic cases who can’t even behave like humans, can’t speak properly, can’t make appearance in front of normal people, in public or on the movie screen? Or do they only show us the understandable and liveable half of their lives and their ordinary days are not at all like that? How far is it possible to give an extensive representation of insanity? These questions remain unanswered, yet it is incontrovertible that the film offers authentic reports from the lives of flesh and blood people. For an hour we may enter their world - wonderland at times, then the world of tragedies, sad and funny and exciting, with suffering, pain and tragedy but also with goodness and beauty – just like our own life.
This film gives us the opportunity to look at a stereotyped picture from a new, intrinsic perspective. It shows us that by paying attention to others, even if they are diagnosed psychotic, we can come to a much deeper understanding of their stories. Undoubtedly, this journey can be frightening in that entering a special world we cannot escape from realizing how much a madman’s story, feelings and fears resemble those of our own. Is there really such a big gap between normal and abnormal? And on what basis do we draw the line between us and them?
According to Foucault (1998) the attitude of a given society towards its ill members - for instance where the line between normal and abnormal is drawn, what living spaces psychotic people are ensured – says a lot about the functioning and human relationships of that society. People appearing in “Stories” see schizophrenia in many ways, and for them medical explanation is only one of the possible interpretations. What is common in their stories is the negative reaction they encounter from the outside world.
We all tend to filter the impressions coming from the world around us so as to maintain a picture we had previously created and thus preserve our emotional security. Moreover, the selective way we handle information about mentally ill people is confirmed by medical psychiatry (Gombos and Dhanda 2009). Undoubtedly, this film can be watched through such a filter that the conclusion drawn in the end is that madness is a disease, mad people live outside reality, they speak mindlessly, they hallucinate. The very first step towards exclusion is probably turning away and not giving empathy to others – although to understand somebody or something better it is essential that we come closer, see for ourselves and pay real attention. In “Stories” we enter an unknown world and we hear a strange or maybe even scary language that we don’t really understand. A group of people so far forced into a numb, senseless role (see Foucault 2004) gets a word now and tells us their unbelievable, yet at the same time so familiar stories. If we pay active attention (Rothwell 2010) to what they want to tell us then the culturally uncommon phrasing, the strange experience and the different language all start to become comprehensible.
Although the interviews were taken at separate occasions the film forms an organic whole, offering insight into a so far almost invisible world. We can follow up the main stages of life: childhood, school years (which most of them had to give up because of their illness), work (some of them don’t work at all, some have part time jobs and somebody tells us how he had to face exclusion from the working world) then family and relationships (some have families, some got used to being alone). However these stages for them often differ from that of “the others”. Is this an effect of their state or the dismissive attitude of society? What causes their isolation? What causes the fact that apart from the closest family members and fellow sufferers, they don’t have fulfilling human relationships? Do they lack ability or willingness to become a member of a wider community? Is it the result of their psychiatric disorder or simply because they are stigmatised? Is it the society that shuts them out or is it them who shut out the society? None of them seems to have a choice, they are not given the freedom and joy to decide whether they want to be part of society or not. It is more likely that the people living around them keep aloof. Yet, at the same time it seems that they, too, are afraid to venture out of their safe world. Although in the film one of the speakers is married with kids and thus has a place she can feel at home, the outside world for her is as much frightening and obscure as to the others.
For an outsider, the characters in the film are primarily lunatics, this is their main trait, and this results in the society’s need to isolate and protect its members from them. However, in their stories, madness is not at all their only and most important characteristic. They try to live their life like anybody else, even though the distinctive mark of their illness often makes the simplest everyday actions impossible to perform. Still, it seems, they are sometimes capable of breaking loose of the very narrow sphere of action they are forced into by the society, and their life is not merely focused on their illness.
One of the central themes of their stories is artistic creation. Some of them write poems, some play the piano, some paint, and this artistic activity seems to be just as important an element of their identity as madness.And can it be that it is psychosis itself that endows them with a new type of perspective and expression that can be valuable in art but intolerable in society?
It seems that for them artistic creation is some sort of support, an opportunity to express themselves, to face their own issues, to share some of whatis inside – even if the others cannot entirely comprehend them or their art. Still, psychosis and its social judgement remain a reoccurring motive of their life.
The stories they tell us about their coping strategies reveal how they had to find out for themselves what is best for them. It seems that they lack the kind of supporting milieu that could be really helpful and often they have to turn against the institutional system to be able to get better. The main role of a well-functioning support system should be to help individuals to find methods to get better, to find their place in society. But today’s support system typically doesn’t even make them realise they have a chance to recover and they have the opportunity to get on in life outside the institutionalized system. Although there are some recovery-oriented approaches (Slade 2009), the institutionalized support system does exactly the opposite of what would be advisable: after the diagnosis of mental disease people are put into a traditional, hospital centric system, where their life is narrowed down to that of a hospital patient. In Hungary, it seems, the diagnosis of a psychosis and the forced disease consciousness inevitably lead to the exclusion from society - it is a stigma with which it is impossible to live in a community. Most of the stories in the film don’t deny the painful aspects of the psychosis, but the real suffering does not originate from the state itself but rather from the rejection of society. All this seems to validate the idea that psychosis should be defined as a handicap instead of a disease – since being a member of a community is not a medical state but rather an environmental reaction (Jakab 2011). Why is it that for most people such states, such stories are unacceptable? Do we lose interest in other people’s stories if they turn out to be mentally ill or simply weird?Or are we scared of others if they are different from us?
Maybe if this kind of seclusion is noticed(like in this film) and for a little while the wall between normal and abnormal becomes thinner we can realize how difficult it is for them to live in that closed world allocated to them and how they, too, are human beings who love, suffer, laugh and cry. But what is that dreaded madness really?Why are psychotic people so different from us? Those are human stories, human faces, human voices on the screen. They are people who sometimes seem a bit strange, sometimes happy, sometimes sad. At times they seem to live in a dream world, at other times in a prison – built by the others. Could this be madness?
One of the speakers in the film believes that there is no such thing as a deformed state of mind, as all states of mind are just part of a whole. He says he had arrived to this world with an already existing knowledge, and gained only the tools here to use that knowledge. This sounds rather bizarre from the mouth of a schizophrenic person – although one of the basic questions of philosophy is exactly whether we are born with tabula rasa, or not. Human consciousness can still not be explained. But the speaker this time is not a philosopher or a scientist, but a person with schizophrenia.
He thinks that schizophrenia is a gift with which he is able to perceive a part of the world that others cannot. Why is it that a positive interpretation of schizophrenia does never appear in public forums? Why do we tend to define madness exceptionally as a negative, frightful phenomenon? There is nothing scary in the film although this is what we would expect on the basis of our stereotypes. It seems that there is a completely different, but still authentic picture of mentally ill people - a picture which does not show raving, narcotized, locked away lunatics who are tied down in order to be harmless. Naturally, this does not mean that such things don’t exist, yet it does indicate that the negative picture we know of madness is considerably simplistic and it keeps alive the system that excludes people who are diagnosed psychotic. It seems that our interpretation of madness is too narrow, although artwork has for a long time proved the existence of another, much more positive approach (Rothenberg 1990). “Maybe if we could understand these people better, if we weren’t scared to let them be part of our community we could get closer to ourselves and to others and it would be easier for us to cope with our own distress and fear that often lead to the rejection, exclusion and dehumanization of others.” (Légmán 2011.245.)
Irodalom:
Fehér, B. (2010): Hajléktalan emberek traumás élményei és azok feldolgozása narratív eszközökkel (Doktori disszertáció, Kézirat)
Foucault, M. (1998): Az igazság és az igazságszolgáltatási formák Latin Betűk Kiadó
Foucault, M. (2004): A bolondság története a klasszicizmus korában Atlantisz Kiadó
Gerbner, G. (2002) A média rejtett üzenete. Osiris Kiadó, MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport
Gombos, G. and Dhanda, A. (2009) Catalyzing Self Advocacy; an Experiment in India, Bapu Trust, Pune
Jakab, N. (2011) A támogatott döntéshozatal elméleti és gyakorlati kérdései Kanadában, in Sectio Juruduca et Politica, Thomus XXIX/2, pp 435-450, Miskolc
Jaspers, K. (1963) General Psychopathology(trans. from German by J. Hoenig & M.W. Hamilton). Manchester University Press, Manchester
Légmán, A. (2011) Az őrület és az őrültek helye a társadalomban (Doktori disszertáció, Kézirat)
Nunnally, J. (1961): Popular Conceptions of Mental Health. Holt, Rinehart and Winston, New York
Rothenberg, A. (1990) Creativity & madness: New findings and old stereotypes John Hopkins University Press, Baltimore
Rothwell, J. D. (2010) In the company of others: an introduction to communication, Oxford University Press , New York
Slade, M. (2009) Personal Recoveryand Mental Illness, Cambridge University Press, Cambridge
Young, I. M. (1990): Justice and the Politics of Difference, Princeton University Press, Princeton
Karácsonykor Bethlehemben Jézusnak meg kellett születni,
Öreg Heródes elől Egyiptomba kellett menekülni,
Télen hosszú éjszakákon, farsangkor házasodni illet,
Mivel a földeken az élet a hó alatt pihent.
Hamvazó szerdára a tartalékok fogynak,
A felvett kilók negyvennapos bőjttel kopnak,
Utolsó a vacsora nagycsütörtök este,
Tizenkét tanítvány Jézus szavát leste.
Jézus megjósolta, kakasszóra, csókkal árulása,
Olajfák hegyén, Getszemáni kertben csókkal árulása,
Mossa a kezeit Pontius Pilatus római helytartó a Credóban,
Római katonák tőviskoszorúval kínozzák a rabságban.
Kajafás hatására Jézus helyett Barabást válasszák,
Tanítványai hajnalra, pirkadatra háromszor megtagadják,
Golgotán Jézus viszi mindenki keresztjét,
Minden stációnál valaki felveszi keresztjét.
Nagypéntek három óra, kileheli lelkét,
Mária kezében tartja fiának a testét,
Sziklasírba temetik, római katonák őrzik,
Húsvét vasárnap hajnalban mindenki őrvendezik.
Mert feltámadt Jézus mindenki örömére,
Kezdődjön a bőség sokaknak kedvére,
A bőjt után előkerül bárány és a sonka,
Hogy minél jobban menjen a mezei munka.
Gyerekeknek nyuszi hoz hímes tojást,
Locsolják a lányokat, mint az ibolyát.
Nehogy elhervadjanak mindenki bánatára,
Virágba boruljon erdő, mező, rét határa.
Ünnepek után kezdődik a tavaszi munka,
Hogy legyen élelmünk újra meg újra,
Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek,
A boldogság sohase hiányozzon senkinek.
„Jaj az eszem most hol jár, kihagytam a királylányt.
Ezt a kicsi fehéret, vége van a mesének.”
(idézet a filmből)
Vajon miről, kiről szól a Történetek? Az első képkockán egy mosolygó lányt látunk a zongoránál. Egy fiú kezd el mesélni az életéről, a gyerekkoráról, arról, hogy mennyi trauma érte őt: meghalt az apja, a testvére, anyukájának sok élettársa volt, verték őt, s végül ő maga kérte, hogy állami gondozásba vegyék. Egy másik férfi szintén a gyermekkoráról mesél, a zárt bérházról ahol laktak, a rácsokról, s a démonokról, amik már akkor ott voltak vele. Arról mesél majd a film, hogyan lehet mindezt, az élet nehézségeit elviselni, feldolgozni? Egy újabb szereplő, s egy történet arról, hogy ő gyerekkorában ufókkal találkozott, csipet ültettek bele, s embriókkal is kommunikál. Egy csodavilágba pillanthatunk be? A zongorázó lány arról tudósít, hogy az egyetem alatt jött a betegség. A pszichiátriai betegségről? Van, aki azt álmodta, hogy egy óriás repülőgép húz el Óbuda felett, van, aki úgy érezte mikor repülőgépen utazott, hogy felemelkedett a mennyországba, ő jól érezte magát, de maga körül mindenkit kárhozatra ítélt. Van, aki szerint a skizofrénia nem tudatállapot, hanem kapu egy másik világ felé, a skizofrének érző, látó szemek, akik érzékelik a világ szenvedését. Van, aki szokott beszélgetni a természettel, a nappal, például arról, hogy mi lesz a következő életében: lesülés, lassulás, lesállás… Talán jó futballista, bár egyelőre nem szereti a focit.
Végignézve a filmet, vajon elgondolkozunk-e azon, amiről ezek az emberek mesélnek, a szenvedésről, a csodavilágról, az állapotukról, az életükről, vagy mindezt pusztán csak a betegség megnyilvánulásának tekintjük, ami a pszichiátriára, a pszichiáterekre tartozik?
Ritka, nagyon ritka, hogy azok az emberek osztják meg élményeiket, akik megtapasztalták a pszichózis állapotát. Jellemzően pszichiáterek nyilatkoznak erről a témáról, ők uralják a jelenségről szóló szinte teljes diskurzust; a téboly, az őrület a pszichiátria fenségterülete. Foucault (1998) szerint míg régebben a vallásos, a modern világban a tudományos diskurzus az, ami megfelelő hatalommal, tekintéllyel rendelkezik ahhoz, hogy érvényes, elfogadható társadalmi narratívákat alkosson. S ezekben a hatalmi diskurzusokban dől el az is, hogy ki válik a társadalomban őrültté, illetve hogyan reprezentálódnak a nem normálisok a normálisok világában (Fehér 2010). A domináns narratíva ebben a folyamatban a pszichiátereké, ők határozzák meg a közbeszéd fogalmi kereteit; döntik el, ki normális és ki beteg, miközben a pszichiátriai betegnek diagnosztizáltak elbeszélései, s más, alternatív diskurzusok jellemzően láthatatlanná, érvénytelenné, értelmetlenné nyilvánítódnak. Hiszen az őrület, s maga az őrült Jaspers óta a „normálisok” számára érthetetlen; a pszichotikus tapasztalat megértése minőségileg eltér a „normál tapasztalatétól. (Jaspers 1963). Ha valamiről nincs konkrét tudásunk, ott a fantázia veszi át a tapasztalat helyét. A közösségben, a társadalomban élő egyének, nem lévén közvetlen élményük az őrületről, az uralkodó diskurzusból kiindulva alakítják saját reprezentációjukat, igazodva a társadalom közösnek és egyetemesnek hitt tudásához. Kulturális értelemben a pszichiátria így „imperializálja” (Young 1990) az őrültség, a téboly archetípusát korunkban.
Az őrültek elzárása, (tényleges és médiabeli) láthatatlansága és a tömegkommunikációs eszközök által közvetített egyoldalú ábrázolások mind-mind elősegíthették azt, hogy a jelenségről a közösségben élő kép mára végletesen leegyszerűsödött. A pszichiátriai betegnek diagnosztizáltak, az egészségesek világából kizárva, a társadalom perifériáján élnek. Alig tudunk róluk valamit, nem ismerjük őket, sokszor félünk is tőlük. Nunally már 1961-es kutatásában beszámolt arról, hogy a közvélemény az információhiánynak köszönhetően a pszichiátriai betegségekhez félelmet, bizalmatlanságot és ellenszenvet társít, amit a későbbiekben számos más vizsgálat is megerősített. Gerbner (2002) kutatásai szerint a pszichiátriai betegek a drámai és hírműsorokban többnyire deviáns szerepben láthatók. A médiában az elmebetegekhez kapcsolódó leggyakoribb tulajdonságok a gonoszság és a veszélyesség. Úgy tűnik, a média az ön- és közveszélyes őrült mítoszát szentesítve elősegíti, megerősíti a társadalomban az elmebetegekkel szemben élő előítéleteket, a velük való bizalmatlan, elzárkózó viselkedésmódokat.
A Történetekben azonban csak olyan emberek jelennek meg, akik átéltek már pszichózist. Vajon mennyire lehet autentikus egy film, ahol nem szólal meg senki sem a pszichiátriai szakmából, s az eddig láthatatlan, néma, perifériára szorított emberek hallatják hangjukat?
A Történetek azzal szembesít minket, hogy a pszichózis nem feltétlenül veszélyes állapot, a betegnek diagnosztizáltak nem kizárólag őrjöngő, önmagukból kivetkőzött elmebetegek,akik szinte nem is emberi lények már, s egy pszichiátriai betegnek diagnosztizált embernek is vannak megosztható, érthető, szerethető történetei. Ezek a történetek szembemennek a tipikus előítéletekkel, ahogy a társadalom minősíti, látja az őrülteket, a kiszámíthatatlan, ön-és közveszélyes emberek képével, akikkel nem lehet a társadalomban együtt élni. S az itt megismert történeteket követően már nehéz ezeket az embereket ily módon skatulyázni. Vajon a filmben bemutatott szereplők kivételes emberek, s a pszichiátriai betegnek diagnosztizáltak többsége nem ilyen? Nem képesek emberként viselkedni, érhetően, értelmesen beszélni, megjelenni mások, a normálisok, a nyilvánosság előtt, a filmvásznon? Vagy csak az érthetőbb, élhetőbb felét látjuk a film szereplőinek élettörténeteiből, s jellemzően az ő hétköznapjaik sem ilyenek? Mennyire lehet teljes körűen bemutatni az őrületet? Nem ad választ ezekre a kérdésekre a film, ugyanakkor az elvitathatatlan, hogy hiteles beszámolókat nyújt, amiket a mesélők saját élete hitelesít. Mese vagy csodavilágban járunk néha, máskor a tragédiák földjén, ami olykor szomorú, humoros vagy izgalmas, ahol van szenvedés, fájdalom, tragédia, de van szép és jó is, olyan, mint az élet, az életünk.
Ily módon lehetőségünk van arra, hogy ne pusztán csak az előítéleteink által szabott mederben alkotott képet szemlélhessük, a film kiszabadít minket ebből a perspektívából, s egy új, belülről megélt nézőpontot nyújt. Épp azt mutatja meg, hogyha odafigyelünk a másikra, még ha pszichiátriai betegnek diagnosztizált is, megérthetjük, átérezhetjük, átélhetjük mi is a történetét. Persze nem minden veszélyt nélkülöző utazás ez, ha hagyjuk, hogy a film a történetek sajátos világába kalauzoljon minket, hiszen így kénytelenek leszünk szembenézni azzal, hogy egy bolond története, érzései, félelmei sok esetben jelentősen hasonlíthatnak sajátunkéra. Vajon tényleg olyan nagy a különbség normális és nem normális között? S mi alapján, hol húzzuk meg a határvonalat, építünk egyre magasabb falakat magunk és a másik - a bolond, az őrült, a pszichiátriai beteg - közt?
Foucault (1998) szerint az, hogy hogyan viszonyul egy adott társadalom a betegeihez, hol húzza meg például a normálist az abnormálistól elválasztó határvonalat, hogy milyen helyeket, élettereket biztosít a normálistól eltérő emberek számára, egyfajta tükröt tart a társadalom elé, az adott közösség működéséről, az emberi kapcsolatokról. A Történetek szereplői sokféleképpen látják, élik meg a skizofréniát, s nem a medikális keret az egyetlen elfogadható magyarázat, értelmezés számukra. Ami közös elbeszéléseikben, az a külvilágból érkező negatív reakció.
Mindannyian hajlamosak vagyunk csak azt befogadni a minket körülvevő világból, ami beleillik előfeltevéseinkbe, s úgy alakítani a valóságot, hogy megfeleljen annak a képnek, amit alkottunk róla, így őrizvén biztonságérzetünket. Ráadásul a tébolyt megtapasztaltak, a pszichiátria „felhasználóinak” mondandójára való efféle szelektív odafigyelést erősíti a medikális pszichiátria is (Gombos and Dhanda 2009). Minden bizonnyal ez a film is szemlélhető ilyen formán, amiből végül levonható a következtetés, hogy az őrültek betegek, nem a valóságban élnek, gyakran értelmetlenül beszélnek, hallucinálnak. A kirekesztés első lépcsőfoka talán épp az elfordulás, az, hogy nem ajánljuk fel magunkat a másiknak, mint együtt érző embert, holott elengedhetetlen egy jelenség, a másik ember jobb megértéséhez a láthatóság, a közelség, a személyes tapasztalás, a minél teljesebb odafigyelés. A Történetekben egy olyan világba csöppenünk, egy olyan nyelvet hallgatunk, amit kevésbé ismerünk, ami furcsa, idegen számunkra, ami elüt a többség által megszokottól, ami akár félelmetesnek is tűnhet. Egy ezidáig némaságra ítéltetett, az értelmetlenség birodalmába száműzött embercsoport (ld. Foucault 2004) tagjai szólalnak most meg, s mesélik hihetetlen,, mégis oly ismerős történeteiket. Ha aktívan odafigyelünk (Rothwell 2010) arra, hogy a másik, a mesélő mit akar nekünk mondani, akkor érthetővé válhatnak a kulturálisan szokatlan megfogalmazások, az idegen élmények, s a másfajta nyelvezet is.
Bár az interjúk a mesélőkkel külön-külön készültek, a film egy egységes egésszé áll össze, bepillantást nyújtva egy eddig szinte láthatatlan világba. Az élet főbb állomásait követhetjük nyomon,: a gyermekkortól az iskolákon keresztül (amit a mesélők többségének félbe kellett hagynia, mert beteggé nyilvánították őket) a munka világán át (van aki nem dolgozik közülük, van aki félállásban dolgozik, s van, aki épp azt meséli el, hogyan záródott ki a munka világából) egészen a családalapításig, az emberi kapcsolatokig (van, akinek van családja, gyermeke, s van, aki a magányra rendezkedett be). Ezek a hétköznapi események azonban az ő életükben gyakran másként alakultak. Vajon a betegségnek köszönhető ez, vagy a társadalom elutasító, kirekesztő mechanizmusaiból ered? S honnan származik elszigetelődésük, az, hogy egyiküknek sincsen a szűkebb sorstársi, családi körön túl tartalmas emberi kapcsolata? Mesélőink nem tudnak vagy akarnak a nagyobb közösség részévé válni, vagy mindez a pszichiátriai betegségük, netán a rájuk sütött stigma eredménye? A világ veti ki őket, vagy ők vetik ki magukból ezt a világot? Egyik elbeszélőnél sem tűnik úgy, hogy ez egy örömteli, szabad választás eredménye lenne, sokkal inkább a környezetükben élő emberek azok, akik elzárkóznak tőlük, elutasítják őket. Ugyanakkor mintha ők maguk is félnének megjelenni védett világukon kívül. Bár a filmben az egyik szereplő megházasodott, gyermekei lettek, s egy kis helyen otthon érezheti magát, azonban a külvilág számára is egy fenyegető, ismeretlen hely, csakúgy, mint kevésbé szerencsés sorstársainak.
A külvilág szemében a film szereplői elsősorban elmebetegek, legfőbb ismérvük ez, ami magában foglalja a tőlük való elzárkózás, a közösség védelmének igényét. Történeteikben azonban egyáltalán nem az őrület, a téboly a legfőbb s egyetlen jellemzőjük, próbálják élni az életüket, úgy, mint bárki más. Ennek legfőbb akadálya talán épp a pszichiátriai betegség billogja, ami sok esetben ellehetetleníti a leghétköznapibb tevékenységeket is. A filmben megjelenő karakterek mintha mindennek ellenére hosszabb-rövidebb időre képesek lennének kitörni a társadalomban rájuk kiszabott szűk helyről, életük nem kizárólag a betegségről szól.
Történeteik egyik központi eleme az alkotás, van, aki verseket ír, van, aki zongorázik, van, aki fest, s úgy tűnik identitásuknak ez legalább olyan fontos eleme, mint a téboly. S talán épp a pszichotikusság az, ami egy olyan újfajta nézőpontot, kifejezésmódot adhat számukra, ami a művészetben értékké válhat, a társadalomban azonban már nem tolerálható?
Mintha egyfajta támasz lenne az alkotás számukra, egy lehetőség arra, hogy állapotukat kiadják magukból, szembenézhessenek vele, s hogy megoszthassák mással, még ha a másik nem is érti teljes mértékben alkotásaikat, őket magukat. A betegség, s a betegséggel járó társadalmi megítélés azonban visszatérő motívuma marad az ő életüknek is.
Az állapotukkal való megküzdési stratégiák olyan történetek, ahol saját maguknak kellett rájönniük, hogy mi a legjobb számukra, hogy milyen eszközeik vannak, lehetnek. Mintha hiányozna az a támogató közeg, környezet, ami segíthetné őket, sőt többnyire mintha a külvilág, az őket körülvevő intézményes rendszer ellenében kellene cselekedniük ahhoz, hogy jobban legyenek. Egy jól működő ellátórendszer legfontosabb feladata épp az lenne, hogy abban segítse az egyéneket, hogy ráleljenek azokra az eszközökre, aminek révén ki tudnak mászni a gödörből, meg tudják találni helyüket a világban. A mai ellátórendszerben jellemzően azonban még azt sem tudják, hogy van, lenne lehetőségük a „felépülésre”, a „gyógyulásra”, arra, hogy ne az ellátórendszer által fenntartott világban létezzenek. Bár vannak felépülésorientált megközelítések (Slade 2009), az intézményközpontú ellátórendszer azonban az elmebetegség diagnózisát követően beszűkíti az ember életét, kórházközpontú, hagyományos betegszerepbe helyezi őket, ami éppen ellentétes azzal, mint ami kívánatos lenne. Magyarországon úgy tűnik, hogy a pszichiátriai betegség diagnózisa, a felülről meghatározott, kényszerített betegidentitás jellemzően a társadalomból való kizáráshoz vezet, egy olyan stigma, amivel a közösségben nem lehet együtt élni. A legtöbb filmbeli történet nem tagadja, hogy a téboly élményének vannak fájdalmas elemei, aspektusai, de ami az igazi szenvedést okozza, az nem magából az őrületből fakad, hanem sokkal inkább a környezet elutasításából, a kirekesztődésből. Mindez mintha azt erősítené, hogy a tébolyt sokkal inkább fogyatékosságként kéne meghatároznunk, mint betegségként, hiszen a közösségben, a társadalomban való részvétel kérdése nem orvosi állapot, hanem a környezet válasza (Jakab 2011). Miért van az, hogy a legtöbb ember számára ezek az állapotok, az ilyen típusú történetek nem elfogadhatóak? Nem vagyunk kíváncsiak egymásra, egymás történeteire, főleg ha a másik furán viselkedik, vagy tudjuk róla, hogy pszichiátriai beteg? Vagy félünk a másiktól, a másságtól, az idegentől?
Talán azzal, hogy - mint ebben a filmben -, ezt a fajta kizáródást a nézők, az emberek tudomására hozzák, egy pillanatra lyukat fúrva ezzel a normálist a nem normálistól elválasztó egyre vastagabbá váló falon, érzékelhetővé válik, ők hogyan tudnak élni a nekik kiutalt zárt világban, ahova a társadalom tébolyuk miatt száműzte őket, láthatóvá válik, hogy ők is emberek, akik szeretnek, szenvednek, nevetnek és sírnak. De vajon mi valójában a téboly, amitől ennyire fél a társadalom? Miért oly nagyon mások ők, mint mi? Emberi történetek, emberi arcok, emberi hangok peregnek a filmvásznon, embereket látunk, akik néha kicsit furcsának, néha boldognak, néha szomorúnak tűnnek. Néha mintha álomvilágban, néha mintha a saját vagy mások által épített börtönben élnének. Ez lenne a téboly?
A film egyik mesélője szerint nincs olyan, hogy beteg tudatállapot, mert mindez nem az agy terméke, minden tudatállapot csak része az egésznek, s igazából ő már meglévő tudással érkezett erre a világra, s csak az eszközöket kapta itt meg ahhoz, hogy használni tudja a tudását. Ez meglehetősen bizarrul hangzik egy bolond, tébolyult szájából. Holott a filozófia egyik alapkérdése éppen ez, sőt a természettudományokban is megjelenik a téma, hogy vajon születésünkkor üres lappal érkezünk-e a világra vagy sem. Az emberi tudatot a tudomány mind a mai napig nem tudja megmagyarázni. De a mesélő ebben az esetben nem filozófus vagy természettudós, hanem elmebetegnek diagnosztizált.
Ő a skizofréniát ajándéknak tartja, a skizofrénia segítségével a világnak egy olyan részét érzékelheti, amit mások nem. Mi az oka annak, hogy a skizofréniának ez a fajta olvasata, ami értékként, lehetőségként értelmezi a fogalmat, nem jelenik meg a nyilvános, közösségi olvasatokban? Miért kizárólag negatív, félelmetes jelenségként értelmezzük, kezeljük a tébolyt? A filmben semmiféle ijesztő, félelmetes dolog nincs, amit sztereotípiáink alapján elvárnánk. Úgy tűnik, hogy lehet teljesen más, mégis hiteles képet adni a pszichiátriai betegnek diagnosztizáltakról anélkül, hogy dühöngő örülteket, magukból kikelt, vagy elzárt, lekötözött, legyógyszerezett, ártalmatlanná tett tébolyultakat mutogatnánk. Természetesen mindez nem azt bizonyítja, hogy ilyen nincs, ugyanakkor azt jelzi, hogy a közösségben élő negatív őrület kép meglehetősen sematikus, mely továbbélteti, fenntartja azt a rendszert, ami a pszichiátriai betegnek diagnosztizáltakat elzárja, kizárja közös világunkból. Mintha túlságosan szűken értelmeznénk a téboly jelenségét társadalmunkban, holott a különböző művészeti alkotások régóta azt bizonyítják, hogy lehetséges pozitív, az élettörténetet gazdagító megközelítés is (Rothenberg 1990). „Talán ha jobban megértenénk ezeket az embereket, ha nem félnénk beengedni őket a közösségbe, közelebb kerülhetnénk önmagunkhoz s a másikhoz is, könnyebb lenne szembenéznünk saját szorongásainkkal és félelmeinkkel is, amik mások elutasításához, kizárásához, elembertelenítéséhez vezethetnek.” (Légmán 2011. 245.)
Irodalom:
Fehér, B. (2010): Hajléktalan emberek traumás élményei és azok feldolgozása narratív eszközökkel (Doktori disszertáció, Kézirat)
Foucault, M. (1998): Az igazság és az igazságszolgáltatási formák Latin Betűk Kiadó
Foucault, M. (2004): A bolondság története a klasszicizmus korában Atlantisz Kiadó
Gerbner, G. (2002) A média rejtett üzenete. Osiris Kiadó, MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport
Gombos, G. and Dhanda, A. (2009) Catalyzing Self Advocacy; an Experiment in India, Bapu Trust, Pune
Jakab, N. (2011) A támogatott döntéshozatal elméleti és gyakorlati kérdései Kanadában, in Sectio Juruduca et Politica, Thomus XXIX/2, pp 435-450, Miskolc
Jaspers, K. (1963) General Psychopathology(trans. from German by J. Hoenig & M.W. Hamilton). Manchester University Press, Manchester
Légmán, A. (2011) Az őrület és az őrültek helye a társadalomban (Doktori disszertáció, Kézirat)
Nunnally, J. (1961): Popular Conceptions of Mental Health. Holt, Rinehart and Winston, New York
Rothenberg, A. (1990) Creativity & madness: New findings and old stereotypes John Hopkins University Press, Baltimore
Rothwell, J. D. (2010) In the company of others: an introduction to communication, Oxford University Press , New York
Slade, M. (2009) Personal Recoveryand Mental Illness, Cambridge University Press, Cambridge
Young, I. M. (1990): Justice and the Politics of Difference, Princeton University Press, Princeton
