2011. december 13., kedd

Meghívó a "Történetek" bemutató vetítésére - Soteria Alapítvány


Kedves Barátaink! Szeretettel várunk Benneteket a "Történetek" videodokumentum bemutató vetítésére. A filmben 10 ember mond el történeteket az életéből. 2011 december 28.; szerda; 17.00 óra Bem Art Mozi, 1024 Budapest, Margit krt.5/b.

2011. december 9., péntek

Ulrich János: Karácsonyfa alá . . .


Karácsonynak éjszakáján felragyognak a csillagok.
A szeretet ünnepére kinyílnak az ablakok.
Beengedik a melegre a sok békegalambot.
Szeretetet hozva nékünk felcsendülnek a régi dallamok.

Eszünkbe jut régesrégen a betlehemi kiskirály.
Állatoknak szénájában látja meg a nap világát.
Örvendezik a pásztornépség, mert megszületik az új király.
Elhozza szeretetet évezredeken át.

Folytatni az örökséget a legcsodálatosabb dolog.
Szeretetben éljünk tovább, legyen mindenki boldog.
Ne ismernénk gyűlöletet, örök béke lenne.
Hosszú boldog élet várna szegény szenvedőkre.


Ulrich János: Cím nélkül

Karácsonyra borovi fenyő, angyalkertből kerül elő.
Dió, alma, csokoládé szárnyas angyal,
Csillagszórók, üvegdíszek, elektromos gyertyafények.
Régi dalok felcsendülnek, pásztorok most örvendeznek.

Mert megszületettc a várva várt kisded gyermek.
Szeretetnek királya ő, kétezer év meg a jövő.
Hitet, reményt, szeretetet hozva nékünk.
Nehogy a sok sok rosszban elvérezzünk.

Szeretetet adni, kapni, ezt volna jó raktározni.
Minden napra jutna egy kevés, nem volna a sok hideglelés.
Nem volna a sok lelki beteg, szeretet a legjobb gyógyszere.

Fáj a szívem, kevés vagyok, nincs szeretet elhervadok.
Szeretetet adni is kell, mert különben mit várhatsz el.
Sorstársaim, kellemes ünnepeket kívánok . . .


2011. november 28., hétfő

Dialogus 2: Ki Mit Tud - Kulturális Klubház-találkozó, RS 9 Theatre


"Dialogue 2." Culture meeting of Budapest Clubhouses on 21 November 2011 in the RS9 Theatre organized by Soteria Foundation. Talent show.

2011. november 15., kedd

Gajda Mariann szerzeményei

Gőz Sándor: ÁLOMÁRUHÁZ

A kislány kinézett az ablakon. Kinn sűrű pelyhekben hullt a hó. Az utcán sok ember sietett, valószínűleg mindenki a saját dolgára. Látta elrobogni a péket vállán egy gyönyörű fenyőfával. Látta a hentest két hatalmas pakkal a kezében, majd a cukrászt, amint kis kocsijába csomagok garmadát pakolta be.
Elszorult a szíve, holnap karácsony, és azt gondolta kicsiny gyermeki lelkével – milyen jó lenne valami érdekesség, valami tündéri, maga az ÁLOM – ami picinke szívét megmelegítené. Majd hallotta édesanyja szavait: Christine – gyere vacsorázni. Leballagott az emeletről az apró konyhába, és leült az asztalhoz. Őszbe boruló hajjal – mamája elé helyezte szegényes kis vacsorájukat, ami nem volt más, mint néhány szem parázsban sült krumpli. A kislány lenézett a tányérra, majd az anyukája szemeit fürkészte. Tudta, hogy mindent elkövet, hogy megadja gyermekének azt, amit lehet.
Naponta járt el dolgozni Miserly úrnőékhez, hogy pár garast összegyűjtsön takarítással, mosogatással, mosással. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy leánykájának a mindennapi betevőt biztosítani tudja. Az Úrnő gőgös, kevély és fukar volt, és kiszívta a lelki erejét szegény asszonynak. Édesapját 5 évvel ezelőtt elvitte a tüdővész, és azóta csak ketten küzdenek meg az élet viharaival. Chris is segített mamájának, néha napján elment, és segített neki a napi teendők elvégzésében. De így sem jutottak ötről a hatra. Csak a napi betevőt tudták összegyűjteni, ami maximum egy kis krumplira, hagymára és néha egy kis tejre volt elegendő.
Neki láttak szegényes vacsorájuknak. Másnap karácsony – gondolta az édesanya, és semmit sem tudok adni a gyermekemnek. Szörnyű! Nem ér semmit az életem!
Majd az est befejezéseként ittak egy-egy pohár vizet és mindketten nyugovóra tértek saját pár négyzetméteres – fűtetlen szobájukba. A kislány betakarózott. Nyakáig húzta a takarót és didergett. Jó lenne egy csepp fény – maga a Remény – egy kis melegség, hogy a gyermek a gyermeki élet gyönyörűségében, tisztaságában fürödhessen.
Egyszer csak egy hangot hallott: Christine! Pici lány – nézd csak mi van itt!
Kinyitotta a szemét. Egy gyönyörű nagy házban volt. Mindenhol fény és pompa.
Körülnézett. Nagyon sok játék vette körül. Babák hadserege ült egy végtelennek tűnő polcrendszer kellős közepén. Színes lufik táncolták körül a konyhai és szobai játékok garmadát. Kis konyhabútor, kis edények, kanalak, kések, villák mozogtak kis bábok kezében. Ez a pezsgés, forgás nagyon tetszett a kislánynak. Elindult felfedező útjára, hogy minél többet láthasson e csodálatos világból. Ment néhány lépést és meglátta a picinke vasutat, amint körbe-körbe, erre-arra tekeregve aprócska terhével – tülkölve szállította az ajándékokat a különböző állomásokra. Gyermekfalu, Labda-láda, tükör-kör és számtalan állomás várta, hogy gyermekei másnapra megkapják a várva várt ajándékokat. A kislány továbblépett. Nézte az iciripiciri vonatot, ahogy robog, majd arra lett figyelmes, hogy megáll egy helyen. Tovább már nem is vezetett sín, úgy látszik ez a végállomás. Majd rápillantott az állomást jelző táblára és megdöbbent a feliraton. Arany betűk halmazában a saját nevét látta kibontakozni. CHRISTINE.
A teherkocsi ajtaja kinyílt, és meglátott egy fekete ruhás, tányérsapkás alakot, mint megjelent az ajtóban. Szalutált. Majd megszólalt: Kezeit csókolom – kis hercegnő. Majd felhangzott a kérdés: Ugye Ön Christine Kisasszony. A leányka szóhoz sem jutott a meglepetéstől.
És Ő természetéből adódóan – szerényen, sírástól elcsukló hangon így válaszolt: Igen, igen – Én vagyok. Akkor fáradjon közelebb, hoztam Önnek valamit!
A kislány lépett egyet, és a méretek hirtelen összemosódtak. Hatalmas vagon állt előtte és a pici ember óriásit nőtt.
Várjon kisasszony, adom az ajándékait! És az emberke elkezdte kipakolni a játékokat. Egy nagy baba, egy maci egy óriási konyhakészlet került a kislány elé. Ezt követte Brumi – a nagy barna maci, egy babakocsi a babának, főzőkészlet és sok más apróság. A kislány nem akart hinni a szemének. Nagyon sok játék volt már előtte, szinte már nem is lehetett látni a vagont. Majd valaki megérintette a vállát. Szépek a játékok Kicsim? Megfordult és döbbenten látta, hogy a vasutas ruhában ott állt előtte az édesapja. Rámosolygott és átölelte a kislányt. Chris boldogan bújt a meleg, ölelő karok biztonságába. Majd megkérdezte: Apa, Te, hogy kerülsz ide? Karácsony van, Picim – Te vagy a legfontosabb a számomra, jöttem és hoztam Neked a Meglepetéseket. Majd Chris így szólt: Te vagy számomra a legszebb és legnagyobb ajándék. Majd tovább szorította az ölelő karokat, és arra gondolt, hogy mamája, mit fog szólni hozzá, ha reggel találkoznak.
A Fények újra és újra villantak, a maci tolta a babát a kocsiban, egy másik baba neki állt a vacsorafőzésnek, a kisvasút újraindult és továbbrobogott. Halk zene szólt, táncolt a táncosnő egy katonával, lobbant a gyertya, és minden gyönyörű volt, mesés, és andalítóan álomszerű. A Hely, hol a gyönyörű álom a legfantasztikusabbak, a kívánságok beteljesülésének hajnala. Itt, hol minden gyermek megtalálja a valóságot, hol a titkos álom kitárulkozik. A végső felemelkedés.
Chris mamája nagyon korán felkelt, és elment Miserly – ékhez, hogy a mai pénz segítségével valami különlegeset tudjon venni a kislányának. Már régóta spórolt arra, hogy karácsonyra egy picinke macival megörvendeztesse Christ. Elvégezte munkáját, majd elsietett. Útközben megvette a macit és boldogan rohant haza. Belépett a kis házba és valami hidegség futott át rajta. Mi történt? Megszólalt. Chris! Kislányom, hol vagy? Választ nem kapott, felszaladt az emeletre és benyitott lánya ajtaján.
A kislány csukott szemekkel mozdulatlanul feküdt az ágyon. Hideg vézna, kis teste az idő múlását jelezte. Az anya odalépett az ágyhoz, és a döbbenettől meg sem tudott szólalni. Könnyes szemmel nézte lányát, majd lenyúlt és kivette a lánya kezéből az összegyűrt képet. A férje fényképe volt. Megsimogatta a képet, majd letette a kis mesés könyv mellé, amit még a férje vett lányuknak azon az utolsó karácsonyon, amikor még együtt volt a család. A címe: Álomáruház. Chris nagyon szerette a könyvet, mindig ezt olvasgatta, főleg édesapja halála óta.
Egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd a kezében lévő macit letette a könyvre. Kiment az ajtón, lebaktatott a lépcsőn, ki az utcára, és elindult, hogy intézkedjen.
Üres volt és rideg, az élet már nem érdekelte, mert tudta, hogy Neki már semmi keresnivalója egy olyan világban, ahol az ÁLOMÁRUHÁZ pont akkor zárt be, amikor a vásárlók még olyan csodákra vártak, amik az életben egyediek és megismételhetetlenek.


2011. november 8., kedd

Dialógus 2. Kulturális Klubház-találkozó - Ki Mit Tud 2011

Kedves Klubtagok! Kedves Barátaink!

2011 november 21-én, hétfőn az RS9 Színházban (H-1075 Budapest,  Rumbach Sebestyén utca 9.) tartjuk a Dialógus 2. Kulturális Klubház-találkozót. 16.00 órától "Ki Mit Tud". Utána zenés táncos party!
Várunk Benneteket!!!

Dear Members of Clubhouses, Dear Friends,
21 November 2011 on Monday, in the RS9 Theatre (H-1075 Budapest, Rumbach Sebestyen str. 9) holding the "Dialogue 2." Culture meeting of Budapest Clubhouses. 16:00 am "Ki Mit Tud" (talent show). Then music and dance party!
We are waiting for you!!!


2011. november 4., péntek

Angyalok szállnak

Angyalok szállnak,
Csak szárnyalunk,
szárnyalunk
Végtelen tereken át.
Csillagos egeken
Rózsaszín felhőkön át.

Egyszer lent,
Majd újra fent.
Miért kell mindig
Néha lent?

El kell-e szakítsam
Azt, ami kötél,
Hogy így szabaduljak
Attól, mi oly nehéz?

Nehéz azért,
Mert visszahúz!
Úgy visszahúz, lefelé,
Lefelé: a föld felé!

Vagy kell még várnom,
Tűrnöm s várnom,
Mert kötöttség kell,
Muszáj és kell, s mert sorsom ez?

Vagy mégiscsak?
Sorsom nem más,
Mint szabadság
És végtelen száguldás?

Mert a kötöttség néha jó.
De csak az,
Melyben +találod önmagad
S benne szabadon szárnyalhatsz.

Mert a kötöttség csak akkor jó,
Ha benne végtelenség látható.
S ezzel nem is kötöttség,
Hanem maga a végtelenség.

Körülöttem szállnak,
Néznek és Mindenkitől függök?
Senkitől se függök.
Nem tudok egyedül létezni,
S mégis: csak egymagamban létezem!

Kis célok, melyek utat építenek,
Előre visznek.
Az úton járva pedig
Megtalálom igazi nagy céljaimat.

Apró emberek, jelentéktelenek,
Kik között jelentős lehetek,
S ettől nagyon is jelentősek.
Jelentős emberek, kik között
Én vagyok jelentéktelen,

Rámutatnak: mily fontosak
A jelentéktelen emberek.
A jelentéktelen értékessé teszi a jelentőset
S a jelentős teszi fontossá a jelentéktelent!

Jó együtt jár a rosszal,
Rossz pedig a jóval.
Jó attól jó, hogy nem rossz,
S a rossz múlandó, akárcsak a jó.

De mégis bízom:
Ha a rosszat jól viselem,
Végül győz a jó!

közben lebegnek,
Én is látom őket.

Az egyik így szól:
Kérlek, hogy ne aggódj,
Leszel te még majd olyan,
Amilyennek szánlak.

Angyalok szállnak,
Körülöttem szállnak,
Néznek és közben szeretnek,
Én is látom őket.

Angyali áldás,
Kincseidet szórd rám,
Hadd legyek én is olyan,
Amilyen az én utam.

Angyalok szállnak,
Körülöttem szállnak,
Néznek és közben nevetnek,
Én is látom őket.

Szállnak, szállnak,
Jó messzire szállnak.
Merre menjek, mit csináljak,
Hogy én is szállni tudjak?

Angyali ének,
Lelkemet érintsd meg,
Mutasd meg az én utamat,
Melyen kell, hogy járjak!

Szállnak, szállnak,
Fellegekben járnak.
Néznek minket, ránk nevetnek,
Mi is látjuk őket!

Angyalok szállnak,
Körülötted szállnak,
Téged néznek, Rád nevetnek,
TE IS LÁTOD ŐKET!
Gajda Mariann


kép: Palackposta Műhely

2011. november 2., szerda

A KÁOSZ BIRODALMA

Ebben a különös világban ahol létezem, a nap nem körpályán mozog, hanem kedve szerint, néha négyzet máskor trapéz. A napok sem egyformák, az egyik 32 órából áll a másik 8 vagy mindössze 4, ilyenkor fel sem kelek az ágyból. A nap nem gömbölyű, nyúlánk alakú, amikor ásítva felkel kinyújtja kezét és megcsiklandozza a talpamat, hogy ébredjek. A rendellenesek járnak a kesze-kusza utcákon, ha éppen egyenesen bóklászom, megdorgálnak, jól van begombolva az ingem, nem elég piros az orrom, nem elég borzas a hajam. Reggel a rendszertelen eleségek teraszára ülök, ott fogyasztom el ételem, amely az útmenti fákon minden nap újra terem. Itt senki sem fél, mindenki több mint egész. Mindenki tud repülni és senki sem zuhan le a Rend birodalmába, amelynek uralkodója a Félelem, aki apró dobozban őrzi az álmokat. Birodalmában vastag szőtt ruhában járnak az emberek és nem látják egymás szívét, mert félnek. A Rend birodalma rendíthetetlen, rendszerezett emberi szerkezet. Óraműpontossággal működik a reggel, minden perc az értelem tudatos cselekvésével zajlik, még este is amikor a Rend lakói megtervezik a holnapjukat, nehogy egy árva perc is elvesszen, mert úrrá lesz a rettegés ha a tökéletes gépezet munkája megbicsaklik. A Félelem a birodalom ura készítteti el a terveket és a tervezet tervezetét arra az esetre ha valami nem a feltételezettek szerint alakul. A Félelem az emberekkel szövi hosszú hálóját a Káosz birodalma alatt, hogy elválassza az uralkodótól a Naptól, mely sűrű fátyolon eresztődik át és megadott időközönként elsötétül a nyugalom érdekében. A birodalom katonái folyton csomózgatják a Félelem hosszú bonyolult fonalát. Mintákat szőnek a fátyolba: fákat, virágokat, házakat, csigavonalat, csillagokat. Ebben a ruhában járnak az emberek életük során. Egy nap a sűrű szövétneken a Káosz birodalmából, egy ügyetlen csomózáson átszökött egy apró percméhecske és megcsipkedte két ember szövetruháját, a sűrű fonalak hálózata felfeslett és a két ember meglátta egymás szívét. Ezt a jelenséget a Rend birodalmában úgy nevezték el, hogy szeretet.

( T. Zs. )

festmény: Anfort Hilda

2011. október 20., csütörtök

A magány

Sok emberen látom ivás közben, hogy hihetetlen magányosak, de többféle magány létezik. Valaki az akar lenni, semmit nem tesz ellene, és soha nem is volt másképp. Valaki csak azzá vált, tehetetlen ellene, mert ismeretlen az, amit tenni kellene. Valaki tesz ellene, de rosszul ettől még magányosabbá válik, mert semmi visszajelzést nem kap. Valaki beköltözött a magányba, már elég jól érzi magát benne, berendezkedett erre a létezésre. Néha a felszínre úszik körülnéz vesz egy nagy levegőt és visszabukik.
Az utóbbi nagyon izgalmas! Van egy vendégem (aki tényleg az én vendégem és nem a Mokkáé) nagyon sokáig meg sem szólalt, de nem éreztem, hogy ez zavarná, vagy igényelne pár mondatot, kérdést. Rendelt valamit amit keresztbetett lábbal, (amit himbált) szép komótosan elfogyasztott. Az ablakon nézte az embereket, egy-két párbeszédbe belehallgatott, amit néha megmosolygott. Nem lehetett tudni mi jár a fejében, hogy tetszik neki az amit hall/lát vagy sem. Semmiképp nem volt semleges erre a világra, csak nem reagált hangosan. Volt olyan, hogy begipszelt lábbal érkezett, meg egy összecelluxozott szemüveggel, amit már annyiszor átragasztottak, hogy egy nagy gumóvá vált. Nem igénytelenség ez hanem egyszerűen nincsen praktikus gondolkodása. Megkérdeztem tőle, mi történt.
-Elestem!
Mosolygott és a helyére ült, mint aki kielégített a válaszával. Semmi történet semmi részlet, végül is valószínű tényleg csak ennyi történt, amiről nekem tudnom kell, a többi az ővé nem osztozik velem.
Így telt el kb. 2 év, hogy csak ücsörgött, mosolygott, én nagyon megkedveltem a boldog magányában.
Egy nap a pulthoz jött, és megkérdezte:
-Maga szerint, a Szűz Mária mennyire haragudhatott Istenre, hogy nekünk adta az egyetlen gyermekét? (a nekünk alatt mutatott a kocsmára, és a rosszabbnál rosszabb arcokra.)
Olyan mélyről kérdezte ezt, hogy elgondolkoztam, de válasz helyett csak a vállamat vonogattam. Ez nem most fogalmazódott meg benne, ezzel kel, fekszik. Mielőtt elment volna, még egyszer a pulthoz jött:
-Maga egy háromdimenziós múzeum, köszönöm!
Eltűnt, hetekig nem láttam, egy kicsit már aggódtam. Majd most két ünnep között újra feltűnt. Gondoltam, mivel egyszer már majdnem a beszélgetés szélén álltunk megpróbálok kommunikálni vele. Bármit kérdeztem igen/nem válaszokat kaptam. Naivan az utolsó kérdésem az volt hozzá:
-          Mit csinált karácsonykor?
-          Szédültem a magánytól!


írta, Lonin Krin


kép: Kilátó klubház


Lépésben Holtidő

Búskomor őszi éjszakán barangolok az időben… holtidőben, álmos holdfény... tekint le rám.
Elindulok hát, nem mérem az idő monoton zuhogását.
Találnom kell egy helyet ahol kiléphetek az álló néma jelenidőből.
Ráéreztem a pillanat páratlanul elröppenő kántálására.
Várom, hogy hozzám szóljon valaki a csend megőrjít!
A harangok zúgni kezdtek.
Misére indulnak az asszonyok.
Istenem, már megint sírás lesz a vége…


(közös írás, október)
(kép: Magritte)Bővebben
LÉPÉSBEN ÁLMOM LASSAN ÉGIG KÚSZIK KÍNZÓ HONVÁGY VISSZAHÍV Gőz Sándor
Készítette: Palackposta Műhely

2011. október 19., szerda

Jóna Zsolt: Gábor bácsi emlékére!

Felszólította őt az ég
Pedig sok dolga volt itt még a földön
Egy jó tanárnak, ki szerette munkáját
És jól tudta kezelni a gyereksikítást

A csoportok, az ünneplés
Az számára mindig kincs volt
A belőle áradó törődés
 A türelem ura volt
                          
 A tettei örökké velünk maradnak
 Mert ő az iskolának élt
 Az én kisfiam is, a kezei között nőtt fel
  Soha nem feledem jótettét
                          
 Mely világ, mi zord és kemény
Hol kevésbé ismerik, hogy bocsánat
De te kisdiák hibáztál, ő megértett
És majd apaként féltett
                         
 Ki ismerte őt, az sosem feledi
 Egy igazi jó tanárt
 A végső búcsút, mert ma a mennybe megy
 És nem tér vissza már
                          
 De emléke örökké bennünk marad
 Könnyeket érdemlő tettei
  A türelem jóság, bizony ő volt
  Sírjunk érte, mert megérdemli
                      
  Nincs köd, mi emlékét feledtetné
  Mert ő az iskolának élt
  Nincs múló gyászos búcsúzás
   Mert Ő a szívünkben tovább él!

Marton Ágnes: Sütőtök

A tök a Föld egyik leguniverzálisabb adománya.
Lehet sütni, főzni, és apróbb termetű társai,
Dísze is lehet a lakásnak.

Sportban is kisegít téged,
Ha nincs kéznél a medicinlabda,
Vedd elő a kamrából és labdázzatok vele.

Lámpás is lehet az éjszakában,
Sötét téli napokon kivágott fényei  játékszer csintalan csillagocskáknak,
Kik vígan bújócskáznak benne.

Csak egyre vigyázz-
Legyél vele jóba!
Nehogy megsértődjön s a tökkelütöttek táborát szaporítsad!




2011. október 12., szerda

Dellamarió Anita: Az elengedett eb . . .

A botot elhajította,
pórázomat nem szorította,
elengedett szabadon,
így lett a természet otthonom.

Tán nem tudta, hogy tette;
azt vesztette el ki legjobban szerette,
egy ebet, ki szemével is jelzett;
s benne érzéseket keltett.

Nem tehetett róla,
gondolta: - más kutyája volna,
ki csahol néki egész nap,
s ki mellett szabadabb.

Így maradt az eb árván,
s az utcákat járván,
kereste négylábú barátját,
s a legjobb útitársát.


photo: Kilátó Klubház

2011. október 11., kedd

Gőz Sándor: A Show örökké tart

  

tűz vagy lángod
porig égeti házad
halott álmod
feltámasztja vágyad
visszatérni a sírból is lehet
holt élőkön nevetsz

víz vagy csepped
heves torkodra szalad
lélegzeted
azon „forral” elakad
itt azok vagyunk amit álmodunk
a kapun túljutunk

holt újszülött
a Föld küldött
vissza hogy az
élő lelkek
tudják
hogy te élsz
bár a Földben vagy
a show még tart

toronyból indulsz
törött szárnyad földhöz vonz
a katakombán túl
a feljutás szörnyű gond
kézben gránát – talpad alatt akna
őrült sakk – matt

                             vesszőfutás
életed szomorú
halottvirrasztó
hivatásod koszorú
siralomvölgy – a halk szó fáradtsága
a LYUK – távolsága
                             lefordítva minden dominó tégla fekete
akár győzünk akár nem
a játék vége a Sötét Halál lesz

holt újszülött
holt újszülött
visszatérsz
hogy az
élő lelkek
tudják
hogy a
Show örökké tart

ablak nélkül
a homály
megsúgta
hogy a
Show
a Show örökké tart
a Show örökké tart


 festmény: Kilátó Klubház

2011. október 6., csütörtök

Lonin Krin: Irénke

Egy nyáron keresztül volt vendégünk, szezonális presszótöltelék.
Hatvanas éveiben járó, még az „ánti” világból itt maradt nő volt.
Gyakran járt hosszú fekete szoknyában, amit nem viselt, hanem inkább vonszolt magán.
Végtelenül kecses mozdulatai voltak, az indiai táncosok merev mozdulatai jutottak az eszembe,
amikor rágyújtott, vagy egyszerűen csak kiment az ajtón.
Oroszországban született, és a vonásain is lehetett látni valamilyen merev hidegséget,
rikító kék szem és hófehér ősz haj.
Annyira erős volt az arca, hogy tudtad: ennek az arcnak története van!
 Furcsa volt elsőre, hogy igazán nincs „ivási szokása”, mindig azt rendelte,
amit az előtte lévő vendég ivott.
Igazából nem rendelt, csak mutogatott. Hol a sörcsapot, hol a kávégépet,
hol pedig a régi Cornelius gépet fogdosta rendelésképpen!
Volt egy tipikus mozdulata, amikor nem inni akart.
A pult elé állt a két mutatóujját felém irányította (mint amikor valaki a tutit jelzi)
és én tudtam: a mosdó kulcsra van szüksége!
Négy hónap alatt csak pár szót, néha mondatokat hallottam tőle.
Órákat ült némán egy pohár sör mellett, és dohányzott.
Nem volt szüksége senkire és semmire. Egyetlen merev mozdulat volt az egész nő.
Csak bámult ki az ablakon, a cigarettafüstöt a megfelelő tempóban fújta ki.
Semmi nem jött a felszínre, nem lehetett tudni éppen mi történik benne.
A teste nagyobb volt, mint a lelke és valahogy az volt az érzésem,
hogy ez  lelke csak kering benne idegenül, mint egy bérlő!
Volt egy kötelező forgatókönyv, ami szinte minden egyes alkalommal megtörtént.
Egy kívülálló, aki nem ismeri csak annyit lát, hogy a magányos nő egyedül ül,
nincs senki mellette és csak arra vágyik, hogy valaki beszélgessen vele.
Ez természetesen nagyon nem így volt. Ő azért járt ide, hogy végre hallgasson.
Egy alkalommal egy szolidan spicces nő leült mellé, s gondolta,
majd ő megmenti ebből a magányból.
Megállás nélkül beszélt hozzá az élet egyszerű szépségeiről
(persze kommersz szépségeket hozott fel,mint „kék az ég, süt a nap”).
Átölelte, próbálta felrázni, megsimogatta a fejét, rendelt neki egy pohár sört,
elkérte neki a mosdókulcsot, vett neki cigit, próbált anya lenni.
Irénkét igazán nem hatotta meg semmi, nem ellenkezett, és nem is bólogatott semmire,
ugyanabban a mozdulatlanságban hallgatott végig, még csak a nő szemébe sem nézett!
Így telhetett el kb. egy óra, amikor érezhette, hogy nagyon behatoltak abba a szférába,
ahová már nem enged be senkit.
A hirtelen szerzett partner csak beszélt, beszélt, és beszélt, amikor Irénke nagyon
szigorúan a szemébe nézett és azt mondta:
- Még egy szó, és megöllek, szivi!


Lonin Krin

Palackposta Műhely a Facebook-on is!!!!!!!!!!!!!!!!!

2011. szeptember 23., péntek

"Ős-Palackposta" plakát, 2007

Gőz Sándor: ÁLOM

Álom volt, furcsa álom – mindig azon csodálkozom, hogy néha még látom.
Jött – csak úgy – töretlenül – kopogtatás, köszönés nélkül, megjelent a láthatáron.
Rám rontott, olyan hirtelen, hogy úgy éreztem magam, mint egy magas várrom.
Akin átrobogott egy gyorsvonat, letaglózott, s nem volt, aki reám várjon.
Feküdtem, moccanni nem mertem, mert pokolian rázott. Ázott veréb rám ront. Ott.
Megpróbáltam valamit, ami már régen rám talált és köszöntött – BOLOND!
Lassú esőcseppek, táncából látszó harmatcsepp – vádol, s a homlokomról startol.
Menekülés? Távolság? Mondd gondolat – hol vagyok?
Sötét, mint az alagút, de a végén látszó fénysugaram – apró.
Lebegés – Elindulok, de nem tudom, nem tudhatom.
Mit? A valóságot. Kutatom, de nem marad, maradhat más csak a vízió.
Csendben. Esély nélkül. Mi történhet még? Valami változás? Az életben – komoly?
Gyönyörű hullámzás. Tenger. Illatfelhő. Találkozási pontok?
….....................................................................................................................................
Gyötrő kíváncsiság................akkor...............áthatol.................
….....................................................................................................................................
Nyávogás. Csiklandoz.
Megjelent a macskám, ismertebb nevén a Cirus. Éhesen nézett Rám – két pont.
Miáu!!! Még egyszer. Kelj fel Gazdi!!! …......Leugrott, s a tálhoz baktatott.


ÁLOM
ÁLOM
ÉDES ÁLOM
VONAT ÁLL AZ ÁLLOMÁSON



 Gőz Sándor



2011. szeptember 4., vasárnap

Mód Gábor: Hullámzás

Hullámzás

Ez a hullámzás él ma bennem
Zene, hangok, rezgések többszöröse

Amikor lágy hullámban ring a testem
Vágyam, ó talán megértene

Téged, számot nem ismerő
Valószínű, halmazos világ

Mi a rend tebenned?
Ismeretlenek felé törekszünk szüntelen.

Semmi reménybe kapaszkodunk,
Hogy lesz még tudás

Nem lesz hő sem fagy halál
Ha szervez a lét

Kristály élőt, és „élőtlen” társulást.
Szűnhet az, de megújul más

Halálunk semmi, csak tanulság nekünk
Kik hajót építünk az időtérén át.

Száguldás nem
Menteni kis fajunk
Ennyi csak,
Akarunk Nektek


Őseitek lenni.

1980. augusztusában.

http://modg.fw.hu/?page_id=376

Mód Gábor családjának honlapja



2011. szeptember 2., péntek

Kristóf Miklós: AZ IDŐ MALMA




Az idő malma a lét unalma
lelkemben lapuló ólmos alma
leomló álmaim néma halma
hol a halott csönd sem marasztalna



 










Photo: Állatkerti séta 2009 december 13., Kilátó Klubház, Soteria Alapítvány
 

2011. július 15., péntek

„New Image” Complex Sensitizing Project for the Reintegration of Those Living with Mental Problems

We developed our „New Image” Complex Sensitizing Project in 2007 into a complex project by combining our previous projects and their variations into a diverse but uniform system built on project modules that strengthen each other.
1. Since 2004 we have been organizing our cultural clubhouse meetings where the staff and users of daytime care centres for those coping with psychological problems can meet. In 2009 we named the event “Dialogue” for we consciously turned it into a cultural and artistic program creating a space where people affected by mental problems and outsiders can meet personally and get to know each other. Our goal was also to decrease misapprehension and fear connected to psychological problems in a broader range of society; to establish a new, tolerant and understanding attitude – thus decreasing stigmatization, which is often a “second illness” for those living with psychological problems; and to decrease negative discrimination.
2. The „Message in the Bottle” literary and artistic group started off in 2007 in the “Look Out Tower” clubhouse of Soteria Foundation. It was based on the concept and traditions of workshops (“Literary Tea House”, “Painting Session,” the publication titled “Chime” with the works of those living with psychological difficulties) that inspired affected people to use the creative powers of literature and fine arts to express themselves, to search for their identity, to reach plenitude. Soon the group started functioning as a real workshop and editorial room. We consciously let go of professional psycho-social rehabilitation aims, and we did not sustain, as a hidden expectation, the improvement of members’ mental state, nor did we force the process of recovery, nor try to measure and evaluate these processes.  We avoided alienation and objectifying elements which are often used to narrow the rich diversity of the world, which unfolds in blurred images, to the factual data of the material world. These elements subdue processes full of bends, curves and U turns and try to transform them into a linear line, an evenly developing and measurable performance, they try to assess its speed, its “efficiency”, that is. From the start we avoided all forms of art therapy, labelled and restrained by the concept of treatment; instead we encouraged and gave room for independent artistic processes, hoping that oeuvres with artistic and aesthetic value will be born. But there were no expectations.  Our task was to create a time and a space which provides the financial and human background necessary for free and independent artistic activity, to experience common creation, and the unfolding of individual creativity. Within this project module we did not determine indicators to show feedback or output results, but we did completely trust the joyful, energizing, and constructive effects of free artistic creation.
It would be good not to stress that those whose works were published in the latest issue of “Message in the Bottle” come from a discriminated, challenged target group. It is common that unprivileged groups are used to create interest for a work of art (concert, publication, painting) that they produced. We do not want to get stuck in an OPNI (National Psychiatric and Neurological Institute) type Seilig gallery, or the now trendy “Art Brut” – which tries to get attention by managing the works of so called schizophrenics - suddenly becoming popular among the psychiatric authorities of our time, nor do we want to use these trends to make an impression in incongruent anti-stigma campaigns meant for effect, which are often about the conflicts and legitimization problems of professional lobby groups more than about the impaired. We do not wish to join the group that wants to touch people or produce profits by turning diversity into a shoddy spectacle. I hope that tolerance, a more empathetic attitude and the reception of society can work without uproarious big booms, and that a broader segment of society can be sensitized in the integration of those living with mental difficulties.
The second issue of “Message in the Bottle” has been published recently. The presentation of this issue, an unusual literary evening is going to take place at the RS9 Theatre on 21st February with media coverage. The material for the third issue is already being produced and collected, and the development of the technical background for an online version is in process. Due to the inquiry we are also planning the republication of the first issue.  As a preliminary of the website we created a profile on Facebook, called “Message in the Bottle” Workshop.
Our cooperation with the Museum of Fine Arts is also part of out art-module: we regularly visit exhibitions free of charge, besides the permanent exhibitions:  “... And the Incas Arrived,” “The Splendour of the Medici”, “El Greco: In the Wake of Jesus”, Botticelli to Titian”, “From Degas to Picasso”, “Klimt, Nuda Veritas”.
3. Foolery Day
On 1st April 2009 Soteria Foundation organized a one day long cultural event, called Foolery Day. Its goal was to draw attention to the disadvantageous situation and discrimination against those living with mental difficulties. Since then this event has taken place every two years at various sites (RS9 Theatre, Tranzit Art Café, Gödör Club), and on 1st April 2010 we organized a peaceful demonstration, a walking tour from Gödör Club to Vörösmarty square to draw attention to the misshapen image that the media broadcasts of those coping with psychiatric problems, especially in connection with some criminalized cases, and to the fact that this image generates social prejudices and discrimination. http://index.indavideo.hu/video/Ismerjenek_meg_minket/ After the demonstration there was a discussion about the borderlines of mental states with Zsolt Bugarszki, socio-politician, Gábor Gombos, legal aid activist, Károly Molnár psychiatrist and Eszter Vidor. After these experiences with are quite sure that we would like to be louder on these 1st of April events with a cultural and informative programmes. In our opinion there are still too many false and negative prejudices in our society towards those living with mental difficulties or with psycho-social challenges. Our goal with Foolery Day is to ease this deformed image and provide real experience through direct communication. We are looking forward to seeing communities, civil organizations, institutions, services, legal aid movements, who would like to introduce themselves to the inquisitive audience, to those coping with psychological difficulties, their family members, friends...
Practically there is no one in Hungary or the whole world who is not affected directly or indirectly, or who does not know somebody who is affected.  According to WHO data from a few years ago every 4th person suffers from some kind of mental problem in the civilised world. So it does not seem an exaggeration to talk about: “It could happen to me...” Due to the strong danger of stigmatisation only a few dare to communicate about their spiritual, mental problems. This is the situation we would like to change on our next Foolery Day. We are planning exhibitions, performances, plays, family and children’s programmes, a literary coffee house, films, lectures, a round table discussion, concerts on our one day long event. The main organizations taking part are: TASZ (HUCLU, Hungarian Civil Liberties Union), MDAC (Mental Disability Advocacy Center), ELTE TÁTK (ELTE’s Socio-politics, Social Work Department), Szimpla Group.
4. At Soteria Foundation’s Clubhouse a video workshop has existed since 2007, first under the name “Video Mix”, and now “Flashback”. It was here that the idea of making a documentary film titled “Stories” emerged during work processes. The aim of this project-module is to create a documentary film which helps the acceptance of those coping with mental difficulties and ameliorating their peripheral situation in society. In this film people with mental difficulties talk with social workers with whom throughout the years a stable, trustful relationship has developed. With the narrative interviews and the non method-specific techniques direct, campaign-like and didactic anti-stigma can be avoided. In our opinion society can be reached through the man and his story and not by diagnosis-labels (schizophrenia, bipolar disorders, depression, etc). In these interviews it is necessary to allow the free flow of the life stories, this requires a relationship based on reliance and partnership. The concept of the documentary was established by those living with psychological problems and social workers together. We plan to enter our film for the Hungarian Film Week, we would also like to make appearance on TV and at cinemas possible in order to stimulate a change in the approach among a broader audience. We would consider the decrease in prejudices and stereotypes towards those living with mental difficulties, the moderation of stigmatisation and discrimination, and the facilitation of the target group’s social integration  as a successful result.
Documentaries already complete:
-          “Underground in psychiatrics? Underground in culture.” or the antecedent of a paradigm change (Dr József Gerevich’s and Jenő Menyhért’s discussion at Soteria Foundations’s Clubhouse in the “When If Not Now” series, documentary film)
-          András Feldmár at the Soteria Foundation’s Clubhouse on 17th November 2009
5. Soteria Foundation’s intellectual workshop started in the second half of the 1990s. It has existed in several phases, the latest one ended at the beginning of 2010. The themes and guests were:
- Life in the Family, Dr Katalin Baráth, Benedek Fliegauf, film director (Tranzit Art Cafe);
- On Our Ancestors’ Track, Genetics or Family Pattern, Zsuzsa Hermann, Eszter Csákányi, András Dés (Tranzit Art Cafe);
Therapy Communities, Béla Gál,; a Thalassa House, Psychotherapeutic and  Psychiatric Rehabilitation Institution; Sándor Lisznyai, psychologist, ’Megálló Group’/ ELTE BTK; Etelka Juhász, clinical psychologist (Gödör Klub);
Feldmár András: Nearness-Distance – the Borders of Intimacy, ” (Gödör Klub);
Communication Before Birth, Dr Jenő Raffai, Bori Hopál (Tranzit Art Cafe);
Art? Therapy? Art and Mental Problems, Szilvia Granasztói, László Németh, Zita Zvolszky (Tranzit Art Cafe);
Madly Close – Madly Far: Relationships, Orsolya Karafiáth - poet, translator, publicist; János Szabófamily doctor and Pál Varga family therapist (Gödör Klub);
Madness For Christmas, Dr Piroska Komlósi – psychologist, , family therapist (Gödör Klub);
Closing OPNI (National Psychiatric and Neurological Institute), Desinstitutionalising, Prof. Dr Zoltán Nagy director of OPNI, Dr Magda Pável psychiatrist, Zsolt Bugarszki, socio-politician(Tranzit Art Cafe);
Symptoms in the Soul, the Medicalisation of Mental Problems, Gábor Gombos, legal aid activist; Szendi Gábor, psychologist (Tranzit Art Cafe);
The Thousand Faces of Loneliness, János Fiala, Erzsébet Hanisch (Gödör Klub);
From Thought to Act – Suicide, László Donáth (Gödör Klub);
Diagnosis – Stigmatisation – Bioethics, Dr József Kovács, bioethic (Gödör Klub);
The Interpretation Models of Mental Disorders, László Bóna, homeopath;  Dr Angster Mária (Gödör Klub);
The Importance of Adolescence in Personality Development, Attila Szarka, the director of the Corrective Institution at Aszód; Zoltán Iring clinical psychiatrist, the head of the Family Aid and Children’s Welfare Centre in the 12th district (Gödör Klub).
We are starting a new series within this project, in 2011 our plan is to invite among others: András Feldmár, Leon Redler, Thomas Szasz. We would like to invite mainly well-known artists, scientists, people of public life, professional helpers who themselves suffer from psychiatric problems, so that they can share their own experiences of the illnesses and of coping with them.
6. The Drama Group restarted at the beginning of 2008 within Soteria Foundation. Between 2004-2007 it was called “Stone Jug”. With the cooperation of Soteria and the RS9 Theatre, the play titled “Scenes from the Diary of a Maniac Woman” was presented in 2009. “But is it possible to build so many miseries, so much suffering into a play without making it disbelieving? Unfortunately, it is. In Hungary today catastrophic life situations are common, the play is realistic, realist, if you wish. Its cathartic effect is due to the fact – apart from the above mentioned – that the self-, family – and society inspection with a microphone is self-therapy and an objectified piece of art at the same time. (...) We are facing the eternal questions of insanity and creativity: does the recording of madness and transforming it to art help processing? Does changing the stigma of insanity into an artist identity help? Can a next psychotic state be avoided? (Kornél Zipernovszky: “Mania lábon kihordott”. in: www.revizoronlinr.com/hu/cikk/1946/kriszta-horvath-jelenetek-egy-manias-no-naplojabol-rs9/ )
The leaders of Soteria’s Drama Group are Katalin Lábán (director, actress) and Kriszta Horváth (social worker). People taking part in the workshop are people with mental difficulties, they receive a training in acting within the workshop. The work is based on improvisation, it uses the frames of situational exercises (Where are we? Who are we? In what relations? What are we doing?), Viola Spolin’s improvisation and Rudolf Lábán’s movement techniques. The source of the improvisations comes from the experiences of the participants, they act out scenes from their own lives, serious, cathartic scenes at times, which are then lifted into the sphere of art, shifted to a fictional space. In this first phase the revealing of real life experiences, of catastrophic life situations are brought to the surface by spontaneous acting (participants enter their role). These experiences emerge from the unconscious. Participants have no reflected knowledge of these, at every occasion they face unknown, unexpected experiences in this first phase. The emerged experiences then, in the next phase, become useful materials for the theatre’s workshop, they are turned into improvisational products by theatrical techniques. This product becomes removed from the personal level, it becomes a role, a spontaneous situation. Through their concrete, unrepeatable portrayal they convey more general, humanistic experiences. Turning the situations into scenes is done in a unusual way, as no definite, predetermined, no bound elements are used in order to preserve the spontaneity, the freedom, the lifelikeness of the final scenes. Thus each scene is completely unique, they take shape and develop into a solution then and there in the theatrical space. The roles are based on personalities, this creates lifelikeness as well as humour and absurdity, quality and catharsis for the audience.  The structure of the performance, improvisational scenes (the titles are given in Hungarian as translation cannot convey all connotations):  - Borzolt anya,  - A családi kör (négy)szögesítése,  - Tetszel, de nem tetszem neked, - Háromszög: bizalom a küszöb alatt,  - Egyneműek barátsága,  - Menekülés síppal, droggal, piával és nádi hegedűvel, - Hajléktalanok a barátaim, hajléktalanok a lakásomban! - Hívjad a yardot, hívjad a mentőt!: egy „zenés szállítás” története,  - Csere-szerep: én vagyok a pszichiáterem, - Ő az uccsó-gondozóm . . .  The play can be seen at the RS9 Theatre within the project module, we plan five free performances. If it is possible, following these occasions the performances could continue from the income of ticket sales. A video documentation is made of the performances.
7. Soteria Foundation’s Look Out Tower Terrace guest “house” is a relatively new project module, it reinforces reintegration and social reception in its microenvironment.   Within this project element, the Clubhouse (a day time care centre for psychiatric patients) turns into a cultural guesthouse for a day by inviting the inhabitants of the 15 storey building containing 169 flats (Budapest 1035, 36 Szentendrei str.) where the institution is situated on the ground floor, and also inviting the inhabitants of the block of flats in the vicinity, as well as the enquirers of the district and the whole city. Apart from the facilities of the Clubhouse we would use the garden-like area just outside the institution which is separated from the street by hedges. Films: informative and anti-stigma films that help strengthen  the equal opportunities of those living with psychiatric problems, workshop discussions made in Soteria Foundation, the documentary titled “András Feldmár at the Soteria Foundation’s Clubhouse on 17th November 2009”, a video film showing the everyday life of the institution. András Feldmár’s and  Benedek Fliegauf’s film: “Is There Life Before Death”. “Mental Tea Club”: discussion based on the films and personal experiences, group work with those living with mental difficulties and those living in the vicinity (mosaic group): how do they perceive each other, what kind of connection points can they find between each other; where is the border between mental health and illness; where is the overlap,  the contact points, the preventable transition. Creative craft workshops for children and their parents, (clay work, beading, painting, drawing). Barbecue party with psychiatric patients and with guests from the block of flats. Cabaret Medrano (Imre Kamondy’s) concert. The aim of the event is to create a meeting point every week/ every two weeks on Saturdays where the inhabitants of the block of flats in the neighbourhood and the users of the day care institution can meet regularly. With this the goal is to decrease the segregation of the institution and the prejudices against those living with psychological problems, the easing of negative discrimination. On the other hand  - using the tools of social work and mental hygienic interventions, which have been created for the development of community methods – the day care institution becomes a new type socio-cultural site than can be reached by those living in the neighbourhood ; the clubhouse facilities would provide informal meetings; discussion next to a cup of tea or coffee; or even while washing clothes (one of the clubhouse’s services is using the washing machine), and bumping into a friend, neighbour; finding time for being together, creating relationships with those who run by each other on weekdays. And, according to needs we would organise more structured club workshops: mental hygienic-prevention, lifestyle-  consultation, of cultural, leisure time and recreationalnature.

Kristóf Miklós festménye