A kislány kinézett az ablakon. Kinn sűrű pelyhekben hullt a hó. Az utcán sok ember sietett, valószínűleg mindenki a saját dolgára. Látta elrobogni a péket vállán egy gyönyörű fenyőfával. Látta a hentest két hatalmas pakkal a kezében, majd a cukrászt, amint kis kocsijába csomagok garmadát pakolta be.
Elszorult a szíve, holnap karácsony, és azt gondolta kicsiny gyermeki lelkével – milyen jó lenne valami érdekesség, valami tündéri, maga az ÁLOM – ami picinke szívét megmelegítené. Majd hallotta édesanyja szavait: Christine – gyere vacsorázni. Leballagott az emeletről az apró konyhába, és leült az asztalhoz. Őszbe boruló hajjal – mamája elé helyezte szegényes kis vacsorájukat, ami nem volt más, mint néhány szem parázsban sült krumpli. A kislány lenézett a tányérra, majd az anyukája szemeit fürkészte. Tudta, hogy mindent elkövet, hogy megadja gyermekének azt, amit lehet.
Naponta járt el dolgozni Miserly úrnőékhez, hogy pár garast összegyűjtsön takarítással, mosogatással, mosással. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy leánykájának a mindennapi betevőt biztosítani tudja. Az Úrnő gőgös, kevély és fukar volt, és kiszívta a lelki erejét szegény asszonynak. Édesapját 5 évvel ezelőtt elvitte a tüdővész, és azóta csak ketten küzdenek meg az élet viharaival. Chris is segített mamájának, néha napján elment, és segített neki a napi teendők elvégzésében. De így sem jutottak ötről a hatra. Csak a napi betevőt tudták összegyűjteni, ami maximum egy kis krumplira, hagymára és néha egy kis tejre volt elegendő.
Neki láttak szegényes vacsorájuknak. Másnap karácsony – gondolta az édesanya, és semmit sem tudok adni a gyermekemnek. Szörnyű! Nem ér semmit az életem!
Majd az est befejezéseként ittak egy-egy pohár vizet és mindketten nyugovóra tértek saját pár négyzetméteres – fűtetlen szobájukba. A kislány betakarózott. Nyakáig húzta a takarót és didergett. Jó lenne egy csepp fény – maga a Remény – egy kis melegség, hogy a gyermek a gyermeki élet gyönyörűségében, tisztaságában fürödhessen.
Egyszer csak egy hangot hallott: Christine! Pici lány – nézd csak mi van itt!
Kinyitotta a szemét. Egy gyönyörű nagy házban volt. Mindenhol fény és pompa.
Körülnézett. Nagyon sok játék vette körül. Babák hadserege ült egy végtelennek tűnő polcrendszer kellős közepén. Színes lufik táncolták körül a konyhai és szobai játékok garmadát. Kis konyhabútor, kis edények, kanalak, kések, villák mozogtak kis bábok kezében. Ez a pezsgés, forgás nagyon tetszett a kislánynak. Elindult felfedező útjára, hogy minél többet láthasson e csodálatos világból. Ment néhány lépést és meglátta a picinke vasutat, amint körbe-körbe, erre-arra tekeregve aprócska terhével – tülkölve szállította az ajándékokat a különböző állomásokra. Gyermekfalu, Labda-láda, tükör-kör és számtalan állomás várta, hogy gyermekei másnapra megkapják a várva várt ajándékokat. A kislány továbblépett. Nézte az iciripiciri vonatot, ahogy robog, majd arra lett figyelmes, hogy megáll egy helyen. Tovább már nem is vezetett sín, úgy látszik ez a végállomás. Majd rápillantott az állomást jelző táblára és megdöbbent a feliraton. Arany betűk halmazában a saját nevét látta kibontakozni. CHRISTINE.
A teherkocsi ajtaja kinyílt, és meglátott egy fekete ruhás, tányérsapkás alakot, mint megjelent az ajtóban. Szalutált. Majd megszólalt: Kezeit csókolom – kis hercegnő. Majd felhangzott a kérdés: Ugye Ön Christine Kisasszony. A leányka szóhoz sem jutott a meglepetéstől.
És Ő természetéből adódóan – szerényen, sírástól elcsukló hangon így válaszolt: Igen, igen – Én vagyok. Akkor fáradjon közelebb, hoztam Önnek valamit!
A kislány lépett egyet, és a méretek hirtelen összemosódtak. Hatalmas vagon állt előtte és a pici ember óriásit nőtt.
Várjon kisasszony, adom az ajándékait! És az emberke elkezdte kipakolni a játékokat. Egy nagy baba, egy maci egy óriási konyhakészlet került a kislány elé. Ezt követte Brumi – a nagy barna maci, egy babakocsi a babának, főzőkészlet és sok más apróság. A kislány nem akart hinni a szemének. Nagyon sok játék volt már előtte, szinte már nem is lehetett látni a vagont. Majd valaki megérintette a vállát. Szépek a játékok Kicsim? Megfordult és döbbenten látta, hogy a vasutas ruhában ott állt előtte az édesapja. Rámosolygott és átölelte a kislányt. Chris boldogan bújt a meleg, ölelő karok biztonságába. Majd megkérdezte: Apa, Te, hogy kerülsz ide? Karácsony van, Picim – Te vagy a legfontosabb a számomra, jöttem és hoztam Neked a Meglepetéseket. Majd Chris így szólt: Te vagy számomra a legszebb és legnagyobb ajándék. Majd tovább szorította az ölelő karokat, és arra gondolt, hogy mamája, mit fog szólni hozzá, ha reggel találkoznak.
A Fények újra és újra villantak, a maci tolta a babát a kocsiban, egy másik baba neki állt a vacsorafőzésnek, a kisvasút újraindult és továbbrobogott. Halk zene szólt, táncolt a táncosnő egy katonával, lobbant a gyertya, és minden gyönyörű volt, mesés, és andalítóan álomszerű. A Hely, hol a gyönyörű álom a legfantasztikusabbak, a kívánságok beteljesülésének hajnala. Itt, hol minden gyermek megtalálja a valóságot, hol a titkos álom kitárulkozik. A végső felemelkedés.
Chris mamája nagyon korán felkelt, és elment Miserly – ékhez, hogy a mai pénz segítségével valami különlegeset tudjon venni a kislányának. Már régóta spórolt arra, hogy karácsonyra egy picinke macival megörvendeztesse Christ. Elvégezte munkáját, majd elsietett. Útközben megvette a macit és boldogan rohant haza. Belépett a kis házba és valami hidegség futott át rajta. Mi történt? Megszólalt. Chris! Kislányom, hol vagy? Választ nem kapott, felszaladt az emeletre és benyitott lánya ajtaján.
A kislány csukott szemekkel mozdulatlanul feküdt az ágyon. Hideg vézna, kis teste az idő múlását jelezte. Az anya odalépett az ágyhoz, és a döbbenettől meg sem tudott szólalni. Könnyes szemmel nézte lányát, majd lenyúlt és kivette a lánya kezéből az összegyűrt képet. A férje fényképe volt. Megsimogatta a képet, majd letette a kis mesés könyv mellé, amit még a férje vett lányuknak azon az utolsó karácsonyon, amikor még együtt volt a család. A címe: Álomáruház. Chris nagyon szerette a könyvet, mindig ezt olvasgatta, főleg édesapja halála óta.
Egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd a kezében lévő macit letette a könyvre. Kiment az ajtón, lebaktatott a lépcsőn, ki az utcára, és elindult, hogy intézkedjen.
Üres volt és rideg, az élet már nem érdekelte, mert tudta, hogy Neki már semmi keresnivalója egy olyan világban, ahol az ÁLOMÁRUHÁZ pont akkor zárt be, amikor a vásárlók még olyan csodákra vártak, amik az életben egyediek és megismételhetetlenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.