„Jaj az eszem most hol jár, kihagytam a királylányt.
Ezt a kicsi fehéret, vége van a mesének.”
(idézet a filmből)
Vajon miről, kiről szól a Történetek? Az első képkockán egy mosolygó lányt látunk a zongoránál. Egy fiú kezd el mesélni az életéről, a gyerekkoráról, arról, hogy mennyi trauma érte őt: meghalt az apja, a testvére, anyukájának sok élettársa volt, verték őt, s végül ő maga kérte, hogy állami gondozásba vegyék. Egy másik férfi szintén a gyermekkoráról mesél, a zárt bérházról ahol laktak, a rácsokról, s a démonokról, amik már akkor ott voltak vele. Arról mesél majd a film, hogyan lehet mindezt, az élet nehézségeit elviselni, feldolgozni? Egy újabb szereplő, s egy történet arról, hogy ő gyerekkorában ufókkal találkozott, csipet ültettek bele, s embriókkal is kommunikál. Egy csodavilágba pillanthatunk be? A zongorázó lány arról tudósít, hogy az egyetem alatt jött a betegség. A pszichiátriai betegségről? Van, aki azt álmodta, hogy egy óriás repülőgép húz el Óbuda felett, van, aki úgy érezte mikor repülőgépen utazott, hogy felemelkedett a mennyországba, ő jól érezte magát, de maga körül mindenkit kárhozatra ítélt. Van, aki szerint a skizofrénia nem tudatállapot, hanem kapu egy másik világ felé, a skizofrének érző, látó szemek, akik érzékelik a világ szenvedését. Van, aki szokott beszélgetni a természettel, a nappal, például arról, hogy mi lesz a következő életében: lesülés, lassulás, lesállás… Talán jó futballista, bár egyelőre nem szereti a focit.
Végignézve a filmet, vajon elgondolkozunk-e azon, amiről ezek az emberek mesélnek, a szenvedésről, a csodavilágról, az állapotukról, az életükről, vagy mindezt pusztán csak a betegség megnyilvánulásának tekintjük, ami a pszichiátriára, a pszichiáterekre tartozik?
Ritka, nagyon ritka, hogy azok az emberek osztják meg élményeiket, akik megtapasztalták a pszichózis állapotát. Jellemzően pszichiáterek nyilatkoznak erről a témáról, ők uralják a jelenségről szóló szinte teljes diskurzust; a téboly, az őrület a pszichiátria fenségterülete. Foucault (1998) szerint míg régebben a vallásos, a modern világban a tudományos diskurzus az, ami megfelelő hatalommal, tekintéllyel rendelkezik ahhoz, hogy érvényes, elfogadható társadalmi narratívákat alkosson. S ezekben a hatalmi diskurzusokban dől el az is, hogy ki válik a társadalomban őrültté, illetve hogyan reprezentálódnak a nem normálisok a normálisok világában (Fehér 2010). A domináns narratíva ebben a folyamatban a pszichiátereké, ők határozzák meg a közbeszéd fogalmi kereteit; döntik el, ki normális és ki beteg, miközben a pszichiátriai betegnek diagnosztizáltak elbeszélései, s más, alternatív diskurzusok jellemzően láthatatlanná, érvénytelenné, értelmetlenné nyilvánítódnak. Hiszen az őrület, s maga az őrült Jaspers óta a „normálisok” számára érthetetlen; a pszichotikus tapasztalat megértése minőségileg eltér a „normál tapasztalatétól. (Jaspers 1963). Ha valamiről nincs konkrét tudásunk, ott a fantázia veszi át a tapasztalat helyét. A közösségben, a társadalomban élő egyének, nem lévén közvetlen élményük az őrületről, az uralkodó diskurzusból kiindulva alakítják saját reprezentációjukat, igazodva a társadalom közösnek és egyetemesnek hitt tudásához. Kulturális értelemben a pszichiátria így „imperializálja” (Young 1990) az őrültség, a téboly archetípusát korunkban.
Az őrültek elzárása, (tényleges és médiabeli) láthatatlansága és a tömegkommunikációs eszközök által közvetített egyoldalú ábrázolások mind-mind elősegíthették azt, hogy a jelenségről a közösségben élő kép mára végletesen leegyszerűsödött. A pszichiátriai betegnek diagnosztizáltak, az egészségesek világából kizárva, a társadalom perifériáján élnek. Alig tudunk róluk valamit, nem ismerjük őket, sokszor félünk is tőlük. Nunally már 1961-es kutatásában beszámolt arról, hogy a közvélemény az információhiánynak köszönhetően a pszichiátriai betegségekhez félelmet, bizalmatlanságot és ellenszenvet társít, amit a későbbiekben számos más vizsgálat is megerősített. Gerbner (2002) kutatásai szerint a pszichiátriai betegek a drámai és hírműsorokban többnyire deviáns szerepben láthatók. A médiában az elmebetegekhez kapcsolódó leggyakoribb tulajdonságok a gonoszság és a veszélyesség. Úgy tűnik, a média az ön- és közveszélyes őrült mítoszát szentesítve elősegíti, megerősíti a társadalomban az elmebetegekkel szemben élő előítéleteket, a velük való bizalmatlan, elzárkózó viselkedésmódokat.
A Történetekben azonban csak olyan emberek jelennek meg, akik átéltek már pszichózist. Vajon mennyire lehet autentikus egy film, ahol nem szólal meg senki sem a pszichiátriai szakmából, s az eddig láthatatlan, néma, perifériára szorított emberek hallatják hangjukat?
A Történetek azzal szembesít minket, hogy a pszichózis nem feltétlenül veszélyes állapot, a betegnek diagnosztizáltak nem kizárólag őrjöngő, önmagukból kivetkőzött elmebetegek,akik szinte nem is emberi lények már, s egy pszichiátriai betegnek diagnosztizált embernek is vannak megosztható, érthető, szerethető történetei. Ezek a történetek szembemennek a tipikus előítéletekkel, ahogy a társadalom minősíti, látja az őrülteket, a kiszámíthatatlan, ön-és közveszélyes emberek képével, akikkel nem lehet a társadalomban együtt élni. S az itt megismert történeteket követően már nehéz ezeket az embereket ily módon skatulyázni. Vajon a filmben bemutatott szereplők kivételes emberek, s a pszichiátriai betegnek diagnosztizáltak többsége nem ilyen? Nem képesek emberként viselkedni, érhetően, értelmesen beszélni, megjelenni mások, a normálisok, a nyilvánosság előtt, a filmvásznon? Vagy csak az érthetőbb, élhetőbb felét látjuk a film szereplőinek élettörténeteiből, s jellemzően az ő hétköznapjaik sem ilyenek? Mennyire lehet teljes körűen bemutatni az őrületet? Nem ad választ ezekre a kérdésekre a film, ugyanakkor az elvitathatatlan, hogy hiteles beszámolókat nyújt, amiket a mesélők saját élete hitelesít. Mese vagy csodavilágban járunk néha, máskor a tragédiák földjén, ami olykor szomorú, humoros vagy izgalmas, ahol van szenvedés, fájdalom, tragédia, de van szép és jó is, olyan, mint az élet, az életünk.
Ily módon lehetőségünk van arra, hogy ne pusztán csak az előítéleteink által szabott mederben alkotott képet szemlélhessük, a film kiszabadít minket ebből a perspektívából, s egy új, belülről megélt nézőpontot nyújt. Épp azt mutatja meg, hogyha odafigyelünk a másikra, még ha pszichiátriai betegnek diagnosztizált is, megérthetjük, átérezhetjük, átélhetjük mi is a történetét. Persze nem minden veszélyt nélkülöző utazás ez, ha hagyjuk, hogy a film a történetek sajátos világába kalauzoljon minket, hiszen így kénytelenek leszünk szembenézni azzal, hogy egy bolond története, érzései, félelmei sok esetben jelentősen hasonlíthatnak sajátunkéra. Vajon tényleg olyan nagy a különbség normális és nem normális között? S mi alapján, hol húzzuk meg a határvonalat, építünk egyre magasabb falakat magunk és a másik - a bolond, az őrült, a pszichiátriai beteg - közt?
Foucault (1998) szerint az, hogy hogyan viszonyul egy adott társadalom a betegeihez, hol húzza meg például a normálist az abnormálistól elválasztó határvonalat, hogy milyen helyeket, élettereket biztosít a normálistól eltérő emberek számára, egyfajta tükröt tart a társadalom elé, az adott közösség működéséről, az emberi kapcsolatokról. A Történetek szereplői sokféleképpen látják, élik meg a skizofréniát, s nem a medikális keret az egyetlen elfogadható magyarázat, értelmezés számukra. Ami közös elbeszéléseikben, az a külvilágból érkező negatív reakció.
Mindannyian hajlamosak vagyunk csak azt befogadni a minket körülvevő világból, ami beleillik előfeltevéseinkbe, s úgy alakítani a valóságot, hogy megfeleljen annak a képnek, amit alkottunk róla, így őrizvén biztonságérzetünket. Ráadásul a tébolyt megtapasztaltak, a pszichiátria „felhasználóinak” mondandójára való efféle szelektív odafigyelést erősíti a medikális pszichiátria is (Gombos and Dhanda 2009). Minden bizonnyal ez a film is szemlélhető ilyen formán, amiből végül levonható a következtetés, hogy az őrültek betegek, nem a valóságban élnek, gyakran értelmetlenül beszélnek, hallucinálnak. A kirekesztés első lépcsőfoka talán épp az elfordulás, az, hogy nem ajánljuk fel magunkat a másiknak, mint együtt érző embert, holott elengedhetetlen egy jelenség, a másik ember jobb megértéséhez a láthatóság, a közelség, a személyes tapasztalás, a minél teljesebb odafigyelés. A Történetekben egy olyan világba csöppenünk, egy olyan nyelvet hallgatunk, amit kevésbé ismerünk, ami furcsa, idegen számunkra, ami elüt a többség által megszokottól, ami akár félelmetesnek is tűnhet. Egy ezidáig némaságra ítéltetett, az értelmetlenség birodalmába száműzött embercsoport (ld. Foucault 2004) tagjai szólalnak most meg, s mesélik hihetetlen,, mégis oly ismerős történeteiket. Ha aktívan odafigyelünk (Rothwell 2010) arra, hogy a másik, a mesélő mit akar nekünk mondani, akkor érthetővé válhatnak a kulturálisan szokatlan megfogalmazások, az idegen élmények, s a másfajta nyelvezet is.
Bár az interjúk a mesélőkkel külön-külön készültek, a film egy egységes egésszé áll össze, bepillantást nyújtva egy eddig szinte láthatatlan világba. Az élet főbb állomásait követhetjük nyomon,: a gyermekkortól az iskolákon keresztül (amit a mesélők többségének félbe kellett hagynia, mert beteggé nyilvánították őket) a munka világán át (van aki nem dolgozik közülük, van aki félállásban dolgozik, s van, aki épp azt meséli el, hogyan záródott ki a munka világából) egészen a családalapításig, az emberi kapcsolatokig (van, akinek van családja, gyermeke, s van, aki a magányra rendezkedett be). Ezek a hétköznapi események azonban az ő életükben gyakran másként alakultak. Vajon a betegségnek köszönhető ez, vagy a társadalom elutasító, kirekesztő mechanizmusaiból ered? S honnan származik elszigetelődésük, az, hogy egyiküknek sincsen a szűkebb sorstársi, családi körön túl tartalmas emberi kapcsolata? Mesélőink nem tudnak vagy akarnak a nagyobb közösség részévé válni, vagy mindez a pszichiátriai betegségük, netán a rájuk sütött stigma eredménye? A világ veti ki őket, vagy ők vetik ki magukból ezt a világot? Egyik elbeszélőnél sem tűnik úgy, hogy ez egy örömteli, szabad választás eredménye lenne, sokkal inkább a környezetükben élő emberek azok, akik elzárkóznak tőlük, elutasítják őket. Ugyanakkor mintha ők maguk is félnének megjelenni védett világukon kívül. Bár a filmben az egyik szereplő megházasodott, gyermekei lettek, s egy kis helyen otthon érezheti magát, azonban a külvilág számára is egy fenyegető, ismeretlen hely, csakúgy, mint kevésbé szerencsés sorstársainak.
A külvilág szemében a film szereplői elsősorban elmebetegek, legfőbb ismérvük ez, ami magában foglalja a tőlük való elzárkózás, a közösség védelmének igényét. Történeteikben azonban egyáltalán nem az őrület, a téboly a legfőbb s egyetlen jellemzőjük, próbálják élni az életüket, úgy, mint bárki más. Ennek legfőbb akadálya talán épp a pszichiátriai betegség billogja, ami sok esetben ellehetetleníti a leghétköznapibb tevékenységeket is. A filmben megjelenő karakterek mintha mindennek ellenére hosszabb-rövidebb időre képesek lennének kitörni a társadalomban rájuk kiszabott szűk helyről, életük nem kizárólag a betegségről szól.
Történeteik egyik központi eleme az alkotás, van, aki verseket ír, van, aki zongorázik, van, aki fest, s úgy tűnik identitásuknak ez legalább olyan fontos eleme, mint a téboly. S talán épp a pszichotikusság az, ami egy olyan újfajta nézőpontot, kifejezésmódot adhat számukra, ami a művészetben értékké válhat, a társadalomban azonban már nem tolerálható?
Mintha egyfajta támasz lenne az alkotás számukra, egy lehetőség arra, hogy állapotukat kiadják magukból, szembenézhessenek vele, s hogy megoszthassák mással, még ha a másik nem is érti teljes mértékben alkotásaikat, őket magukat. A betegség, s a betegséggel járó társadalmi megítélés azonban visszatérő motívuma marad az ő életüknek is.
Az állapotukkal való megküzdési stratégiák olyan történetek, ahol saját maguknak kellett rájönniük, hogy mi a legjobb számukra, hogy milyen eszközeik vannak, lehetnek. Mintha hiányozna az a támogató közeg, környezet, ami segíthetné őket, sőt többnyire mintha a külvilág, az őket körülvevő intézményes rendszer ellenében kellene cselekedniük ahhoz, hogy jobban legyenek. Egy jól működő ellátórendszer legfontosabb feladata épp az lenne, hogy abban segítse az egyéneket, hogy ráleljenek azokra az eszközökre, aminek révén ki tudnak mászni a gödörből, meg tudják találni helyüket a világban. A mai ellátórendszerben jellemzően azonban még azt sem tudják, hogy van, lenne lehetőségük a „felépülésre”, a „gyógyulásra”, arra, hogy ne az ellátórendszer által fenntartott világban létezzenek. Bár vannak felépülésorientált megközelítések (Slade 2009), az intézményközpontú ellátórendszer azonban az elmebetegség diagnózisát követően beszűkíti az ember életét, kórházközpontú, hagyományos betegszerepbe helyezi őket, ami éppen ellentétes azzal, mint ami kívánatos lenne. Magyarországon úgy tűnik, hogy a pszichiátriai betegség diagnózisa, a felülről meghatározott, kényszerített betegidentitás jellemzően a társadalomból való kizáráshoz vezet, egy olyan stigma, amivel a közösségben nem lehet együtt élni. A legtöbb filmbeli történet nem tagadja, hogy a téboly élményének vannak fájdalmas elemei, aspektusai, de ami az igazi szenvedést okozza, az nem magából az őrületből fakad, hanem sokkal inkább a környezet elutasításából, a kirekesztődésből. Mindez mintha azt erősítené, hogy a tébolyt sokkal inkább fogyatékosságként kéne meghatároznunk, mint betegségként, hiszen a közösségben, a társadalomban való részvétel kérdése nem orvosi állapot, hanem a környezet válasza (Jakab 2011). Miért van az, hogy a legtöbb ember számára ezek az állapotok, az ilyen típusú történetek nem elfogadhatóak? Nem vagyunk kíváncsiak egymásra, egymás történeteire, főleg ha a másik furán viselkedik, vagy tudjuk róla, hogy pszichiátriai beteg? Vagy félünk a másiktól, a másságtól, az idegentől?
Talán azzal, hogy - mint ebben a filmben -, ezt a fajta kizáródást a nézők, az emberek tudomására hozzák, egy pillanatra lyukat fúrva ezzel a normálist a nem normálistól elválasztó egyre vastagabbá váló falon, érzékelhetővé válik, ők hogyan tudnak élni a nekik kiutalt zárt világban, ahova a társadalom tébolyuk miatt száműzte őket, láthatóvá válik, hogy ők is emberek, akik szeretnek, szenvednek, nevetnek és sírnak. De vajon mi valójában a téboly, amitől ennyire fél a társadalom? Miért oly nagyon mások ők, mint mi? Emberi történetek, emberi arcok, emberi hangok peregnek a filmvásznon, embereket látunk, akik néha kicsit furcsának, néha boldognak, néha szomorúnak tűnnek. Néha mintha álomvilágban, néha mintha a saját vagy mások által épített börtönben élnének. Ez lenne a téboly?
A film egyik mesélője szerint nincs olyan, hogy beteg tudatállapot, mert mindez nem az agy terméke, minden tudatállapot csak része az egésznek, s igazából ő már meglévő tudással érkezett erre a világra, s csak az eszközöket kapta itt meg ahhoz, hogy használni tudja a tudását. Ez meglehetősen bizarrul hangzik egy bolond, tébolyult szájából. Holott a filozófia egyik alapkérdése éppen ez, sőt a természettudományokban is megjelenik a téma, hogy vajon születésünkkor üres lappal érkezünk-e a világra vagy sem. Az emberi tudatot a tudomány mind a mai napig nem tudja megmagyarázni. De a mesélő ebben az esetben nem filozófus vagy természettudós, hanem elmebetegnek diagnosztizált.
Ő a skizofréniát ajándéknak tartja, a skizofrénia segítségével a világnak egy olyan részét érzékelheti, amit mások nem. Mi az oka annak, hogy a skizofréniának ez a fajta olvasata, ami értékként, lehetőségként értelmezi a fogalmat, nem jelenik meg a nyilvános, közösségi olvasatokban? Miért kizárólag negatív, félelmetes jelenségként értelmezzük, kezeljük a tébolyt? A filmben semmiféle ijesztő, félelmetes dolog nincs, amit sztereotípiáink alapján elvárnánk. Úgy tűnik, hogy lehet teljesen más, mégis hiteles képet adni a pszichiátriai betegnek diagnosztizáltakról anélkül, hogy dühöngő örülteket, magukból kikelt, vagy elzárt, lekötözött, legyógyszerezett, ártalmatlanná tett tébolyultakat mutogatnánk. Természetesen mindez nem azt bizonyítja, hogy ilyen nincs, ugyanakkor azt jelzi, hogy a közösségben élő negatív őrület kép meglehetősen sematikus, mely továbbélteti, fenntartja azt a rendszert, ami a pszichiátriai betegnek diagnosztizáltakat elzárja, kizárja közös világunkból. Mintha túlságosan szűken értelmeznénk a téboly jelenségét társadalmunkban, holott a különböző művészeti alkotások régóta azt bizonyítják, hogy lehetséges pozitív, az élettörténetet gazdagító megközelítés is (Rothenberg 1990). „Talán ha jobban megértenénk ezeket az embereket, ha nem félnénk beengedni őket a közösségbe, közelebb kerülhetnénk önmagunkhoz s a másikhoz is, könnyebb lenne szembenéznünk saját szorongásainkkal és félelmeinkkel is, amik mások elutasításához, kizárásához, elembertelenítéséhez vezethetnek.” (Légmán 2011. 245.)
Irodalom:
Fehér, B. (2010): Hajléktalan emberek traumás élményei és azok feldolgozása narratív eszközökkel (Doktori disszertáció, Kézirat)
Foucault, M. (1998): Az igazság és az igazságszolgáltatási formák Latin Betűk Kiadó
Foucault, M. (2004): A bolondság története a klasszicizmus korában Atlantisz Kiadó
Gerbner, G. (2002) A média rejtett üzenete. Osiris Kiadó, MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport
Gombos, G. and Dhanda, A. (2009) Catalyzing Self Advocacy; an Experiment in India, Bapu Trust, Pune
Jakab, N. (2011) A támogatott döntéshozatal elméleti és gyakorlati kérdései Kanadában, in Sectio Juruduca et Politica, Thomus XXIX/2, pp 435-450, Miskolc
Jaspers, K. (1963) General Psychopathology (trans. from German by J. Hoenig & M.W. Hamilton). Manchester University Press, Manchester
Légmán, A. (2011) Az őrület és az őrültek helye a társadalomban (Doktori disszertáció, Kézirat)
Nunnally, J. (1961): Popular Conceptions of Mental Health. Holt, Rinehart and Winston, New York
Rothenberg, A. (1990) Creativity & madness: New findings and old stereotypes John Hopkins University Press, Baltimore
Rothwell, J. D. (2010) In the company of others: an introduction to communication, Oxford University Press , New York
Slade, M. (2009) Personal Recovery and Mental Illness, Cambridge University Press, Cambridge
Young, I. M. (1990): Justice and the Politics of Difference, Princeton University Press, Princeton
